Jó kis csapat gyűlt össze: Iza, Krisztián, Bálint, Árpi és Patrik az egész hetet a Venediger környékén tervezte sítúrázással tölteni. Mi pedig négyen: Gyuszi, Geri, Ádám és én 15-én hajnalban indultunk útnak. Nagy lendületünkkel mintegy nyolc órát suhantunk az aszfalton, mire végre felkanyarodtunk Hinterbichl falucska felett a parkolóba. Azt már a többiektől hallottuk, hogy a házig végig cipelték a sífelszerelést, így hát mi is összeszedtük a hátizsákjainkat, felcsaptuk rájuk a léceket, és nekivágtunk az erdőnek. Az út eleje kellemetlen sáros-latyakos élmény volt, feljebb kicsit javult a helyzet, de ideálisnak nem gondolta egyikünk sem. Nagyjából három óra caplatás után végre megpillantottuk a házat jelző óriási karabinert, s mögötte a Johannishütte barátságos alakját. Este a pecsenye-színűre pirult ötösfogattal együtt szürcsöltük a sörünket, és tervezgettük a másnapi indulást.
“In medias res” rögtön a Grossvenediger meghódításával kezdtük az akklimatizációnkat. A Johannishüttétől indulva mintegy 1500m szintet kell leküzdeni a 3666m magas csúcsig. A többiek tanácsára nem indultunk reggel 7 előtt, mivel firnvas nélkül az éjjel keményre fagyott meredek hólejtőkön valóban nem lett volna esélyünk, csak lecsatolva. Így viszont egész kényelmesen haladtunk az út első felén.
Én először a Defregger ház alatti kellemetlen traverz előtt bizonytalanodtam el, de aztán meglepő könnyedséggel jutottam át rajta. Aztán feljebb egy még meredekebb rész következett, közvetlen a ház tornácáig. Gyuszi várt ránk a padon napozva (később árnyékba húzódva). Tanakodtunk, ebédeltünk (már aki bírt enni), élveztük a napsütést. Én titkon nem sok esélyt adtam a csúccsal való találkozásomnak, azért mégis továbbindultunk a szieszta után. Addigra a többiek, akik aznap a Venedigerre indultak, már rég elhagytak minket, de ez minket cseppet sem zavart. Na jó, egy kicsit, de számításaink szerint még időben voltunk.
A Defregger felett nem sokkal rákerültünk a gleccserre. Szerencsémre a hasadékok takarva voltak, és odaúton a hosszú traverz biztonságosnak tűnt. Nem volt meredek, viszont nagyon egyhangú, úgy éreztem, sosem ér véget. Az erős napsütés, a magasság és az órák óta tartó mozgás már kiszívta az erőm jelentős részét. Arra gondoltam, hogy nyáron egy tizensok kötélhosszas sziklaútban sokkal motiváltabb és kitartóbb lennék, de most ehhez a helyzethez kell alkalmazkodnom. Közben el is kezdtem Paklenica napsütötte falairól ábrándozni.
Ilyen és hasonló gondolatok közepette egyszer csak elénk került egy póznára erősített szélcsengő a Venediger és a Rainerhorn közötti nyeregben. Az utolsó kaptató következett. Hirtelen feltámadt a szél, és a korábban ledobott szélnadrág, polár, kabát, kesztyű, sapka gyorsan visszakerült ránk.
Eddigre Gyuszi úgy megtáltosodott (adtam neki az unalmas gleccserkeresztezésen pár szem szőlőcukrot), hogy már csak méterekre járt a csúcstól. Mikor épp lecsatoltunk a célegyenesben, már szembe jött velünk lefelé, és közölte a jó hírt: innen csak pár perc a csúcs :) Nagy lendülettel felszaladtunk hát, a kis háztető-gerincet szinte meg sem éreztem.
Körbepillantás, 1-2 csúcsfotó, beírás a könyvbe és uzsgyi lefelé. Sejtettem, hogy a lesiklás számomra, aki síelésből szinte analfabéta vagyok, nem lesz annyira élvezetes, mint ahogy a többiek lelkendeztek. Összeszedtem azért minden erőmet (utolsó utániakat?) és bátorságomat és megkezdtük a leereszkedést. A szeles részen a hó sivatagra emlékeztető formákba rendeződve keményre fagyott, ami kicsit feldobta az amatőr kanyarodási kísérleteimet, szó szerint. Ezután következett a gleccser átszelése. Beleálltam egy jónak tűnő nyomba, és egyenletes tempóban suhantam végig. Közben azért konstatáltam, hogy a nap folyamán kissé megereszkedett a hó, és a hasadékok felett kicsit más a színe és a halmazállapota a takarónak. Sőt, siklás közben néhol üreges hangokat is véltem hallani, bár lehet, hogy ez már csak a fáradt agyam képzelgése volt?
A lényeg, hogy gond nélkül leértünk a Defregger házig, ahol összetalálkoztunk néhány magyar sráccal, akiknek a Johannisban nem jutott hely, és épp a Notlager kályhájába igyekeztek életet lehelni. Kis pihenő után nekivágtunk az út utolsó részének. Már nem is kísérleteztem az egyenletes “girland”-formációkban való kanyargózással, hanem a “hulló falevél” stratégiában bukdácsoltam lefelé, sikeresen, bár jópár kék-zöld foltot szerezve.
Patrik épp kilépett a ház elé, amikor befutottunk. Elmondása szerint már kezdtek aggódni :) Á, minek, hiszen a fejlámpák még bőven nem kerültek elő :) Nagyon örültünk mi is a sikerünknek, és annak, hogy ma már nem vár ránk más, csak a vacsora és az alvás.
Szombaton egy laza levezető túrára indultunk az Obersulzbachtörl hágóba. Az út első, egyhangú, szinte vízszintes szakaszát végre felváltotta egy kis kaptató, majd még meredekebb lejtő, aztán a hágó alatt egy egész klassz meredek rész következett. Addig csak aszalódtunk a napon, de fent aztán nem időztünk sokat, mert a szél hamar leparancsolt minket a kitett nyeregből.
A lesiklás most számomra is élvezetesebb volt, csak azt sajnáltam, hogy nem lehet felvonóval újra feljutni, hogy megint lecsúszhassak. Egész hamar leértünk a házhoz, ahol délután egy kiadósat szunyáltunk, és lélekben felkészültünk a sítúrabakancsban való másnapi legyaloglásra.
Szerencsések voltunk az időjárással, a hóviszonyokkal és a zárt gleccserhasadékokkal. Egy jó hangulatú, sikeres túrát tehettünk ismét zsebre :)
Fotó galéria
