/A nyári Fussstein mászás leírása/
Eredetileg ezzel az úttal terveztük kezdeni az augusztusi vakációnkat, de az időjárás közbeszólt, ezért előbb a Dolomitokat vettük célba. Miután ott már minden kinézett utat megmásztunk (ahogy Zoli beszámolójában olvashatjátok), és a Karlsbader Hütte vendégszeretetét nem élvezhettük a Lienzi Dolomitokban, úgy döntöttünk, hogy befejezésül, mint hab a tortára, mégiscsak kell nekünk az a hatalmas gránitkúp.
Így aztán, magunk mögött hagyva Cortinát, elindultunk Zillertal felé.
A parkolóból tett könnyű kis séta után, úgy 971 méter szintet leküzdve máris a Geraer Hüttében voltunk. Közben szerencsére szembejött egy teherlift, amire a holmink nagy részét gyorsan rá is bíztuk. Így azért kellemesebb volt a kaptató, még úgy is, hogy közben egy kiadós eső miatt egyesek a házhoz vezető utolsó métereket futva tették meg, mások meg egy istállóban találtak menedéket. Szóval a délután szárítkozással, pihenéssel és sörözgetéssel telt, immáron 2326 méteren, a ház melegében. Gondosan megterveztük a másnapi menetrendet.
Nagyon hajnalban (már nem emlékszem pontosan hánykor, mert előző este kisebb vita alakult ki az időpontot illetően) csillagos ég alatt kezdtük meg utunkat a beszállás felé. Előbb füves-köves terep, aztán moréna. Azután jött (számomra) a feketeleves - a “spaltenreicher” gleccser. David a gyenge bokájára hivatkozva (illetve arra a nem elhanyagolható tényre, hogy se bakancsa, se hágóvasa nem volt), ezen a ponton úgy döntött, hogy inkább visszafordul és a házban tart egy wellness napot, miközben lélekben velünk lesz. Nem volt mit tenni, felszerelés nélkül nem éri meg elindulni egy ilyen terepen. Ez a lépés viszont engem is megingatott egy kissé a hitemben, hogy nekem ez JÓ lesz. Fontolgattam mindenfélét, de a srácok egy aljas érzelmi zsarolással (ha Te nem jössz, mi sem megyünk) rávettek, hogy adjak egy esélyt a dolognak, magamnak és a gleccserhasadékoknak... Sajnos ez a dilemma elég soká tartott, így az utánunk induló partik szép lassan mind megelőztek minket. Ezt annyira nem bántam, mert legalább láttam, hogy a hasadékok között nagyjából merre visz az út. Minden bátorságomat összeszedtem, felkerült végre a hágóvas a bakancsra, és máris a gleccseren voltunk. Ádám elől, én a kötél közepén, Zoli a sor végén. Eleinte meglehetősen remegtek a térdeim, azt hiszem, nem a hideg miatt :-) Aztán egyszer csak odaértünk, ahol a meredek hó összetalálkozott a sziklával, és nem volt semmiféle peremhasadék. Ennek megörültünk, mert a leírás szerint a Bergschrundon átjutni nem egyszerű. Így viszont csak fel kellett másznunk a viszonylag jó havon, aztán egy kellemetlen, mozgós-törős részen még pár métert felfelé, majd egy jól megmért kötélhossznyit jobbra traverzálni egy nagy párkányon. A beszállásnál nagy volt a “social life”, az előttünk érkező két parti készülődött éppen. Szóval egy kis kényszerpihenőt tartottunk, ami idő alatt szépen konstatáltam magamban, hogy innen nincs visszaút, csak felfelé, és tulajdonképpen nem is volt olyan szörnyű ez a gleccser...
Végre elkezdődött az út érdemi része, számomra a legélvezetesebb, mászás a gránit jellegzetes tábláin, repedésein, mintegy 400 métert haladva felfelé, egészen a 3380 m magas csúcsig! Zoli kezdte az elölmászást a kicsit vizes, meredek falon, és láttuk rajta, hogy a mélybe vetné magát, ha a második hosszt nem adnánk neki. Ezt nem kockáztathattuk, így hát folytatta tovább a partink vezetését. Ezután egy határozott pillanatomban kiharcoltam magamnak én is egy szép hosszt, majd Ádámnak is jutott, és nagyjából váltva haladtunk tovább, gondosan ügyelve persze arra, hogy szem előtt tartsuk Zoli kielégíthetetlen étvágyát az elölmászásra. Az út nem túl nehéz, két helyen V-, egyébként főleg IV és néha III, amolyan “alpokbéli-gránitszámozás” alapján. A négyes hosszok szép kompakt sziklán kanyargóznak felfelé, a könnyebbek viszont gyakran törős, instabil tömbök között vezetnek, ami számomra sokkal nagyobb pszichés terhelést jelentett. A standok általában nittelve vannak, közöttük azonban saját köztesekre kell hagyatkozni (volt elegendő hely ékek, friendek számára).
Már az út második felében jártunk, amikor a mögöttünk mászó páros végül elhagyott bennünket. Én úgy éreztem, hogy egész jó tempóban haladunk, de hát hárman voltunk, és nem nittről nittre másztunk, hanem saját köztesek elhelyezésével kellett foglalatoskodni, az utat a sziklaformák alapján kellett keresni, nem adott útjelzést a következő csillogó köztes. Mindhárman vittük a saját kis hátizsákunkat, benne egy kevés elemózsia, meleg ruha, na és nem elhanyagolható súlyként a bakancs, hágóvas, jégcsákány. Nekem ez újdonság volt, mert eddig még nem szálltam be olyan útba, amelyet gleccserfelszereléssel kellett megközelíteni. Az utolsó négyes szakasz után gyorsítottunk a tempón egy kis szinkronmászással a csúcsig. Amikor felértünk, igencsak lefelé kacsingatott már a nap, persze ettől az elénk táruló táj látványa talán még szebb lett :)
Sietősen gyönyörködtünk egy nyúlfarknyit a kilátásban, gyors cipőcsere és összepakolás, majd uzsgyi lefelé. A leírás említett valamit a lejövetelről, egy jól jelzett ösvényről álmodoztunk, amely a valóságban azonban nagyon meredeknek és kitettnek bizonyult, sok-sok mozgó kővel, lábunk alól kigördülő törmelékkel. Miután lement a nap, a lámpánk fényére és a megérzéseinkre tudtunk csak hagyatkozni, úgy botorkáltunk a hatalmas hegy oldalában a következő kék-sárga pöttyöket keresve. Volt, hogy hosszú ideig szem elől tévesztettük a jeleket, s ilyenkor nagyon bizonytalanul indultunk el több irányba 10-20 métert, hogy hátha erre lesz. Hála kitartó keresésünknek és Zoli csalhatatlan szimatának, előbb-utóbb mindig visszataláltunk az „ösvényre”. Kisebb lemászásokkal, két drótköteles résszel tarkított, véget nem érő lefelé botorkálás után egyszer csak megcsillanni látszott egy aprócska fény a hegy lábánál: Dávid lámpája!!! Elmondani nem tudom, mennyire megörültem neki! Végre vége a veszélyes ereszkedésnek, és lankásabb terepre értünk, mindig a kis lámpafény felé tartva. Volt nagy öröm, mikor végre odaértünk :) Már csak egy könnyed mezei séta várt ránk a házig. Éjjel egykor, hullafáradtan, ismét feladat előtt álltunk: a házinéni kiadta valaki másnak a mi négy helyünket a lágerben. A sötét szobákban kutatva azért szerencsére akadt másik négy hely, ahol kényelmesen elszenderedtünk - egyikünket sem kellett álomba ringatni.
Összegezve az élményeket: szerintem ez az út nem véletlenül szerepel a száz extrém című gyűjteményben. Már a beszálláshoz vezető út is egy szép túra lenne akár önmagában is, egy “lájtosabbra” tervezett napon. A mászás igazi élmény, kivéve a mozgós részeket, és az út hossza sem jelentéktelen (400 m szint, kb. 450 m mászás). A csúcsról a kilátás csodaszép, és aki gyorsabb, mint mi, az innen áttúrázhat a szomszédos Olpererre is. A lejövetel jelenti az út valódi extrémségét, legalábbis én úgy éreztem, hogy ehhez képest pl. a Sárga fal-ról lejutni körúti körömcipős séta volt.
Másnap reggel szép komótosan rendbe szedtünk magunkat és a holmijainkat, és visszatértünk a völgyben várakozó autóinkhoz. Könnyes búcsú a hegyektől és Dávidtól, aztán indulás haza, ki nyugatnak, ki keletnek, de mindannyian feltöltődve, a jó friss hegyi levegőtől, a mászás élményétől és az együtt töltött egy hét emlékeitől.
Tangl Eszti
Fotóalbum itt
Az első pillantás – a bal oldali él a Nordkante
Vándorlás a gleccserhasadékok között a reggeli ködben
Bergschrund helyett egy kis felmászás, Ádám vezetésével
Zoli az első hosszban, szorosan az előttünk mászó parti mögött
Jó a kötélvezetés a sima táblákon
Hol vannak a fogások és a lépések?
Csúcson
A kilátás egy része
Hát nem egy Kék-túra…
Másnapra persze elvonultak a felhők
