2012. szeptember 24., hétfő
Namaste Katmanduból
Namaste - így köszönnek a helyiek, akik egész kedvesek az utazókkal. Már a második napja vagyunk Katmanduban, és sokat járkáltunk a városban. A fô turistalátányosságokra nem sok idônk volt, a parkbelépôk és igazolványok intézése volt s fõ tennivalónk. A város elég egzotikus, hatalmas a nyüzsgés, intenzív élmény. Minden második sarkon van egy szentély vagy templom, buddhista vagy hindu, szûk utcák, régi házak faragott erkélyekkel, rengeteg rikss meg motor, boltok, árusok, van itt minden... Fôleg a régi városrészben járkáltunk, meg a Durbar téren. Betévedtünk a Tamel részbe is, itt turists üzletek vannak, ruhák meg túracuccok. És helyi kajáldákban ettünk momót. Holnap buszozunk a Chitwan parkba, dzsungeltnézni.
2012. szeptember 18., kedd
Négy nap Arco-ban, négy út a Sarca völgy napsütötte falain
(2012. szeptember)
Miután a zord idő lekergetett minket a Piz Palü oldalából, meg sem álltunk a Garda-tóig. Azt reméltük, itt nyári meleg fogad majd minket - szeptember elején ez nem is különleges vágy :) Nem csalódtunk, hiszen az Arco-i kempingből mind a négy ott töltött nap során kellemes túrákat tettünk.
Csak semmi komoly nagyfal, nem vágjuk kemény fába a fejszét, könnyedség és szórakozás - ez volt a mottónk.
Ennek hangulatában első napra, akklimatizációs céllal egy tanulóutat szemeltünk ki a Lastoni di Dro falán, amely egy szép nagy sima tábla, már az autóútról hívogat. Letettük a Kisautót a szőlőföld szélén, s felsétáltunk a falhoz. Gyengébbek kedvéért egy feliratos követ is találtunk az ösvényen: "Via dei Ciclamini". 8 kötélhossz, III-V nehézségi fokozatban. A kulcs a negyedik hossz, amely egy nyílegyenes vonalat követve (csillogó nittekkel) halad felfelé a nem túl meredek reibung táblán, ötösért. Igazi GENUSS volt (csupa nagybetűvel!), nagyon élveztem a mászást és könnyebbnek is éreztem ötösnél. A többi hossz is kellemes, csupa oldott forma, csodaszép kompakt mészkő. A lejövetel már nem tetszett annyira, pedig fontolgattuk egy második út meghódítását (egymás mellett négy hasonló út vezet a falon), de emiatt inkább úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk újra a meredek csúszós erdei talajon lefelé bukdácsolni. Helyette felfedeztük Arco belvárosát és egy hangulatos pizzériában megünnepeltük a házassági évfordulónkat :D
Második napon a völgy egyik szimbolikus falát látogattuk meg, persze annak csak a bal széléig merészkedtünk, mert a központi utakat túl komolynak gondoltuk az üdülős hangulatunkhoz. Parete Zebrata a fal neve, Gino Gianna pedig az utacska. Mindössze négy kötélhossz, 4a nehézség. Tényleg komolytalan, felejthető volt, de legalább kényelmes lejövetellel. Hogy feldobjuk a napunkat, elkirándultunk a Garda-tó partjához.
Harmadik nap felébredt bennem a kalandvágy valami nagyobb feladatra, és addig rágtam Ádám fülét, míg beleegyezett a Picol Dain-on kanyargó Orizzonti Dolomitici mászásába. 11 kötélhossz, a kulcsa egy 5b tábla, a többi hossz 3a-4a-5a. Csodaszép út, viszonylag stabil kőzeten, nittekkel ellátva. A beszállás pedig maga az álom, egy métert sem kell felfelé caplatni meredek ösvényeken, hiszen a sziklafal és a patak között van egy kavicsos út, ami egy kapuban végződik a gátnál, el sem lehet téveszteni. Itt az előttünk mászó partik példáját követve a kőkerítés tetejét is "meglépve" küzdöttük fel magunkat az első nehézségeken. A Dolomitokig sajnos nem láttunk el, de a kilátás elég pazar volt enélkül is, s az út szépsége elültette a fejemben a bogarat, hogy egyszer a szomszédos, ámde egy fokozattal nehezebb Amazzonia-ért is vissza kell jönnünk!
Utolsó napunkon újra egy nullaméterszintemelkedős beszállást vettünk célba, ezúttal a kempinghez egészen közel, a Parete di San Paolo falon a Via Nereidi utat másztuk. Mindössze négy kötélhossz, IV-V+, az első hossz a fák árnyékában egy rámpán kanyargózik, de aztán kinyílik itt is a látóhatár, s szemben csodálhatjuk az első nap mászott reibungtáblát! Mivel nagyon hamar visszaértünk a kocsihoz, de már nem terveztünk több mászást, ismét egy kis nyaralós programot rögtönöztünk. Átváltoztunk mászóból kulturistává, megcsodáltuk a sziklafal tövébe vésett régi kis remetelakot és kápolnát, majd felautóztunk a Garda-tó kevésbé ismert kistestvéréhez, a Lago di Cavedine-hez, s megmártóztunk a 15 fokos kristálytiszta vízben, miközben a szörfoktatók és tanoncaik neoprén gúnyában vitorláztak körülöttünk :)
Aki egy laza, nyaralós programra vágyik, semmiképp se hagyja ki ezt a környéket! Főleg, hogy könnyebb, jól biztosított utakból is akad azért néhány a sok-sok nehéz, "csakhaladóknak" mászások mellett.
Eszti
Miután a zord idő lekergetett minket a Piz Palü oldalából, meg sem álltunk a Garda-tóig. Azt reméltük, itt nyári meleg fogad majd minket - szeptember elején ez nem is különleges vágy :) Nem csalódtunk, hiszen az Arco-i kempingből mind a négy ott töltött nap során kellemes túrákat tettünk.
Csak semmi komoly nagyfal, nem vágjuk kemény fába a fejszét, könnyedség és szórakozás - ez volt a mottónk.
Ennek hangulatában első napra, akklimatizációs céllal egy tanulóutat szemeltünk ki a Lastoni di Dro falán, amely egy szép nagy sima tábla, már az autóútról hívogat. Letettük a Kisautót a szőlőföld szélén, s felsétáltunk a falhoz. Gyengébbek kedvéért egy feliratos követ is találtunk az ösvényen: "Via dei Ciclamini". 8 kötélhossz, III-V nehézségi fokozatban. A kulcs a negyedik hossz, amely egy nyílegyenes vonalat követve (csillogó nittekkel) halad felfelé a nem túl meredek reibung táblán, ötösért. Igazi GENUSS volt (csupa nagybetűvel!), nagyon élveztem a mászást és könnyebbnek is éreztem ötösnél. A többi hossz is kellemes, csupa oldott forma, csodaszép kompakt mészkő. A lejövetel már nem tetszett annyira, pedig fontolgattuk egy második út meghódítását (egymás mellett négy hasonló út vezet a falon), de emiatt inkább úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk újra a meredek csúszós erdei talajon lefelé bukdácsolni. Helyette felfedeztük Arco belvárosát és egy hangulatos pizzériában megünnepeltük a házassági évfordulónkat :D
Második napon a völgy egyik szimbolikus falát látogattuk meg, persze annak csak a bal széléig merészkedtünk, mert a központi utakat túl komolynak gondoltuk az üdülős hangulatunkhoz. Parete Zebrata a fal neve, Gino Gianna pedig az utacska. Mindössze négy kötélhossz, 4a nehézség. Tényleg komolytalan, felejthető volt, de legalább kényelmes lejövetellel. Hogy feldobjuk a napunkat, elkirándultunk a Garda-tó partjához.
Harmadik nap felébredt bennem a kalandvágy valami nagyobb feladatra, és addig rágtam Ádám fülét, míg beleegyezett a Picol Dain-on kanyargó Orizzonti Dolomitici mászásába. 11 kötélhossz, a kulcsa egy 5b tábla, a többi hossz 3a-4a-5a. Csodaszép út, viszonylag stabil kőzeten, nittekkel ellátva. A beszállás pedig maga az álom, egy métert sem kell felfelé caplatni meredek ösvényeken, hiszen a sziklafal és a patak között van egy kavicsos út, ami egy kapuban végződik a gátnál, el sem lehet téveszteni. Itt az előttünk mászó partik példáját követve a kőkerítés tetejét is "meglépve" küzdöttük fel magunkat az első nehézségeken. A Dolomitokig sajnos nem láttunk el, de a kilátás elég pazar volt enélkül is, s az út szépsége elültette a fejemben a bogarat, hogy egyszer a szomszédos, ámde egy fokozattal nehezebb Amazzonia-ért is vissza kell jönnünk!
Utolsó napunkon újra egy nullaméterszintemelkedős beszállást vettünk célba, ezúttal a kempinghez egészen közel, a Parete di San Paolo falon a Via Nereidi utat másztuk. Mindössze négy kötélhossz, IV-V+, az első hossz a fák árnyékában egy rámpán kanyargózik, de aztán kinyílik itt is a látóhatár, s szemben csodálhatjuk az első nap mászott reibungtáblát! Mivel nagyon hamar visszaértünk a kocsihoz, de már nem terveztünk több mászást, ismét egy kis nyaralós programot rögtönöztünk. Átváltoztunk mászóból kulturistává, megcsodáltuk a sziklafal tövébe vésett régi kis remetelakot és kápolnát, majd felautóztunk a Garda-tó kevésbé ismert kistestvéréhez, a Lago di Cavedine-hez, s megmártóztunk a 15 fokos kristálytiszta vízben, miközben a szörfoktatók és tanoncaik neoprén gúnyában vitorláztak körülöttünk :)
Aki egy laza, nyaralós programra vágyik, semmiképp se hagyja ki ezt a környéket! Főleg, hogy könnyebb, jól biztosított utakból is akad azért néhány a sok-sok nehéz, "csakhaladóknak" mászások mellett.
Eszti
2012. augusztus 26., vasárnap
Célba ért a Duna Delta expedíció!
Bár nem a cél a fontos, hanem az út, Eszti nagyon örült, mikor meglátta a Fekete tengert :) Megcsinálták: végigtekertek a Duna horvát, szerb, és román szakaszán, és hosszú, fárasztó de élménydús út során elérték a tengert és a Duna Deltát!
Csütörtökön kicsit vonatoztak, a dél-román alföld kevésbé izgalmas, viszont annál forróbb (40fok) részét kihagyták, és vonattal mentek Rosiori-tól Konstancáig (Constanta). Nemsokkal leszállás után megvolt az első (és reméljük utolsó) defekt: Lizzy (E bringája) leeresztett -- biztos megsértődött a vonat miatt. Üdvözölték a tengert, majd elhagyták a hotelekkel telezsúfolt partszakaszt és egy tengerparti kempingben táboroztak le Mamaián. Pénteken elérték Jurilovca halászfalut, ahonnan hajóval (mégpedig gyorshajóval) jutottak a tengerparti szigetre. Itt nincs sok infrastruktúra, nyugodtan lehet vadkempingezni -- csak a sátrakat kell jól kikötni a homokbaásott biciklikhez, hogy nehogy elvigye őket a tengeri szellő :)
Szombaton visszahajóztak a 'kontinensre', majd elérték Tulcsát (Tulcea), ami a Duna Delta szélén van, egyetlen nagyobb településként. Itt találtak egy magánszállást (vagy fordítva). A kilométerszámláló 1250-nél jár. Vasárnap egy kis deltába-hajózás van terítéken. Egy kicsit belekóstolhatnak ebbe az érdekes vidékbe, bár legalább pár nap kéne igazán felfedezni.
Vonattal jönnek vissza, úgyhogy a visszaút gyorsabb (és unalmasabb) lesz. Ha minden jól megy, nemsokára itthon lesznek!
Fissítés: Rendben hazaértek (aug 28 reggel).
Csütörtökön kicsit vonatoztak, a dél-román alföld kevésbé izgalmas, viszont annál forróbb (40fok) részét kihagyták, és vonattal mentek Rosiori-tól Konstancáig (Constanta). Nemsokkal leszállás után megvolt az első (és reméljük utolsó) defekt: Lizzy (E bringája) leeresztett -- biztos megsértődött a vonat miatt. Üdvözölték a tengert, majd elhagyták a hotelekkel telezsúfolt partszakaszt és egy tengerparti kempingben táboroztak le Mamaián. Pénteken elérték Jurilovca halászfalut, ahonnan hajóval (mégpedig gyorshajóval) jutottak a tengerparti szigetre. Itt nincs sok infrastruktúra, nyugodtan lehet vadkempingezni -- csak a sátrakat kell jól kikötni a homokbaásott biciklikhez, hogy nehogy elvigye őket a tengeri szellő :)
Szombaton visszahajóztak a 'kontinensre', majd elérték Tulcsát (Tulcea), ami a Duna Delta szélén van, egyetlen nagyobb településként. Itt találtak egy magánszállást (vagy fordítva). A kilométerszámláló 1250-nél jár. Vasárnap egy kis deltába-hajózás van terítéken. Egy kicsit belekóstolhatnak ebbe az érdekes vidékbe, bár legalább pár nap kéne igazán felfedezni.
Vonattal jönnek vissza, úgyhogy a visszaút gyorsabb (és unalmasabb) lesz. Ha minden jól megy, nemsokára itthon lesznek!
Fissítés: Rendben hazaértek (aug 28 reggel).
2012. augusztus 21., kedd
Képek 1000 km után!
A kilencedik nap vége felé átlépték a bűvös ezredik kilométert (!), és elértek Corabia-ba, ami egy jelentéktelen dél-Olténiai településnek tűnhet, viszont van itt egy hotel, ahol még WiFi is van! Úgyhogy a Mars-járótól hazaküldött képeknél is nagyobb szenzáció most ez a pár kép, ami Esztitől érkezett!
"Jól vagyunk ;) "
"Augusztus 21. 18.00, túl az ezresen!"
"Szombati mosoly a Vaskapu-szoros közelében :) "
2012. augusztus 19., vasárnap
Kazánszoros, Vaskapu
A karaván kitartóan halad tovább, már a 8. napon is túl vannak, és így is tartják a 100 km feletti napi átlagot!
Sajnos a kalandokról csak tőmondatos tájékoztatásokat kapok, képeket küldeni nincs lehetőségük...
Pénteken Szerbiában átkompoztak a Duna bal partjára (Ramnál), majd átmentek Romániába. Szombaton átmentek a Kazán szoroson, ami fárasztó de nagyon szép volt, azután vasárnap a Vaskaput is elhagyták.
A szállások változatosak és kalandosak: volt panzió, munkásszállás, de vadkemping is, és többször kedves helyi emberek szállásolták el őket.
térkép
Sajnos a kalandokról csak tőmondatos tájékoztatásokat kapok, képeket küldeni nincs lehetőségük...
Pénteken Szerbiában átkompoztak a Duna bal partjára (Ramnál), majd átmentek Romániába. Szombaton átmentek a Kazán szoroson, ami fárasztó de nagyon szép volt, azután vasárnap a Vaskaput is elhagyták.
A szállások változatosak és kalandosak: volt panzió, munkásszállás, de vadkemping is, és többször kedves helyi emberek szállásolták el őket.
térkép
2012. augusztus 16., csütörtök
Bringával a Feketet tengerig
Eszti és Réka elindultak biciklivel a Duna deltához!
Rendbe rakták a bringákat, megnézegették az útvonalat, összerakták az útipakkot,
vettek egy nagy levegõt, és elindultak!
Aug. 17: Már elérték Romániát, 540 km 5 nap alatt.
Térkép
Rendbe rakták a bringákat, megnézegették az útvonalat, összerakták az útipakkot,
vettek egy nagy levegõt, és elindultak!
Aug. 17: Már elérték Romániát, 540 km 5 nap alatt.
Térkép
o.z.o.r.a. 2012
jókedv és tánc és hullócsillagok és játék és napsütés és sokszínûség és por és kreativitás és szivárvány
ozorai képek
2012. augusztus 1., szerda
2012. április 18., szerda
Arad
Ellátogattunk Aradra, mert nagyon rég jártam arra, és E még egyáltalán (az ő ötlete volt). Nem is gondoltam volna, hogy Budapestről ilyen hamar el lehet jutni, közelebb van mint Szatmár.
Sokat sétáltunk a városban, a központban, a környező családi házas utcákban, a Maros parton, a temetőben. Sajnos Arad sem mentesült az elmúlt évtizedek városkép-romboló hatásaitól, de azért sok megmaradt abból a hangulatos városból, ami egykor lehetett. Megnéztük a Szabadság szobrot, a vesztőhelyet, és a régi Maros hidat is. Véletlenül a Wine Princess üzletbe is belebotlottunk (ménesi borászat).
És aki nem tudná, Aradon születtem (:
Képek itt
Sokat sétáltunk a városban, a központban, a környező családi házas utcákban, a Maros parton, a temetőben. Sajnos Arad sem mentesült az elmúlt évtizedek városkép-romboló hatásaitól, de azért sok megmaradt abból a hangulatos városból, ami egykor lehetett. Megnéztük a Szabadság szobrot, a vesztőhelyet, és a régi Maros hidat is. Véletlenül a Wine Princess üzletbe is belebotlottunk (ménesi borászat).
És aki nem tudná, Aradon születtem (:
Képek itt
2012. április 9., hétfő
Negyedik 4x10, 2012. március 31.
Már februárban többször felhangzott a rejtélyes kérdés a klubban: mikor lesz a négyszertíz? Ezért aztán nem halogathattuk sokáig a kihirdetést, látván, hogy ismét sokan várják a tavasz első nagy megmérettetését.
Idén negyedik alkalommal gyűltünk össze Rókahegyen, március 31-e hajnalban, ezúttal 16 páros lendült neki a feladatnak. Úgy tűnik, hogy a télen nem rozsdásodtak be túlságosan az izmaink, hiszen mindenki eljutott Oszolyra, és a legkitartóbbak (8 parti) csak az ottani tíz út után “ereszkedtek le” a kocsmába. Az időjárás nem teljesen állt mellettünk, mert a várva várt napsütéses húsz fok helyett egy kiadós tavaszi szelet kaptunk. Vizet szerencsére nem árasztott, úgyhogy nem áztunk el, még a Csobánkai kocsmában sem ;)
Ezúton ismét gratulálok mindenkinek a teljesítményéhez, és a hősies szélálláshoz! További küzdelmes, adrenalinköpülős mászónapokat kívánok!
Hála két kis segítőnknek, készült egy klassz fotóválogatás is:
https://picasaweb.google.com/milkywinnie/20124x10Negyszertiz
Friss: és elkészült a vidó is! http://www.youtube.com/watch?v=aiiXel2CsYM
Idén negyedik alkalommal gyűltünk össze Rókahegyen, március 31-e hajnalban, ezúttal 16 páros lendült neki a feladatnak. Úgy tűnik, hogy a télen nem rozsdásodtak be túlságosan az izmaink, hiszen mindenki eljutott Oszolyra, és a legkitartóbbak (8 parti) csak az ottani tíz út után “ereszkedtek le” a kocsmába. Az időjárás nem teljesen állt mellettünk, mert a várva várt napsütéses húsz fok helyett egy kiadós tavaszi szelet kaptunk. Vizet szerencsére nem árasztott, úgyhogy nem áztunk el, még a Csobánkai kocsmában sem ;)
Ezúton ismét gratulálok mindenkinek a teljesítményéhez, és a hősies szélálláshoz! További küzdelmes, adrenalinköpülős mászónapokat kívánok!
Hála két kis segítőnknek, készült egy klassz fotóválogatás is:
https://picasaweb.google.com/milkywinnie/20124x10Negyszertiz
Friss: és elkészült a vidó is! http://www.youtube.com/watch?v=aiiXel2CsYM
2012. március 26., hétfő
Venediger sítúra
Gondoltuk, hogy a nyári szezon valódi megkezdése előtt még méltó módon le kell zárnunk a telet. Erre mi sem volt alkalmasabb, mint a március 15-i hosszú hétvégén, a tavaszi napsugarak simogatta hazai mászóiskolák helyett a távoli Tirol havas hegyei közé utazni.
Jó kis csapat gyűlt össze: Iza, Krisztián, Bálint, Árpi és Patrik az egész hetet a Venediger környékén tervezte sítúrázással tölteni. Mi pedig négyen: Gyuszi, Geri, Ádám és én 15-én hajnalban indultunk útnak. Nagy lendületünkkel mintegy nyolc órát suhantunk az aszfalton, mire végre felkanyarodtunk Hinterbichl falucska felett a parkolóba. Azt már a többiektől hallottuk, hogy a házig végig cipelték a sífelszerelést, így hát mi is összeszedtük a hátizsákjainkat, felcsaptuk rájuk a léceket, és nekivágtunk az erdőnek. Az út eleje kellemetlen sáros-latyakos élmény volt, feljebb kicsit javult a helyzet, de ideálisnak nem gondolta egyikünk sem. Nagyjából három óra caplatás után végre megpillantottuk a házat jelző óriási karabinert, s mögötte a Johannishütte barátságos alakját. Este a pecsenye-színűre pirult ötösfogattal együtt szürcsöltük a sörünket, és tervezgettük a másnapi indulást.
“In medias res” rögtön a Grossvenediger meghódításával kezdtük az akklimatizációnkat. A Johannishüttétől indulva mintegy 1500m szintet kell leküzdeni a 3666m magas csúcsig. A többiek tanácsára nem indultunk reggel 7 előtt, mivel firnvas nélkül az éjjel keményre fagyott meredek hólejtőkön valóban nem lett volna esélyünk, csak lecsatolva. Így viszont egész kényelmesen haladtunk az út első felén.
Én először a Defregger ház alatti kellemetlen traverz előtt bizonytalanodtam el, de aztán meglepő könnyedséggel jutottam át rajta. Aztán feljebb egy még meredekebb rész következett, közvetlen a ház tornácáig. Gyuszi várt ránk a padon napozva (később árnyékba húzódva). Tanakodtunk, ebédeltünk (már aki bírt enni), élveztük a napsütést. Én titkon nem sok esélyt adtam a csúccsal való találkozásomnak, azért mégis továbbindultunk a szieszta után. Addigra a többiek, akik aznap a Venedigerre indultak, már rég elhagytak minket, de ez minket cseppet sem zavart. Na jó, egy kicsit, de számításaink szerint még időben voltunk.
A Defregger felett nem sokkal rákerültünk a gleccserre. Szerencsémre a hasadékok takarva voltak, és odaúton a hosszú traverz biztonságosnak tűnt. Nem volt meredek, viszont nagyon egyhangú, úgy éreztem, sosem ér véget. Az erős napsütés, a magasság és az órák óta tartó mozgás már kiszívta az erőm jelentős részét. Arra gondoltam, hogy nyáron egy tizensok kötélhosszas sziklaútban sokkal motiváltabb és kitartóbb lennék, de most ehhez a helyzethez kell alkalmazkodnom. Közben el is kezdtem Paklenica napsütötte falairól ábrándozni.
Ilyen és hasonló gondolatok közepette egyszer csak elénk került egy póznára erősített szélcsengő a Venediger és a Rainerhorn közötti nyeregben. Az utolsó kaptató következett. Hirtelen feltámadt a szél, és a korábban ledobott szélnadrág, polár, kabát, kesztyű, sapka gyorsan visszakerült ránk.
Eddigre Gyuszi úgy megtáltosodott (adtam neki az unalmas gleccserkeresztezésen pár szem szőlőcukrot), hogy már csak méterekre járt a csúcstól. Mikor épp lecsatoltunk a célegyenesben, már szembe jött velünk lefelé, és közölte a jó hírt: innen csak pár perc a csúcs :) Nagy lendülettel felszaladtunk hát, a kis háztető-gerincet szinte meg sem éreztem.
Körbepillantás, 1-2 csúcsfotó, beírás a könyvbe és uzsgyi lefelé. Sejtettem, hogy a lesiklás számomra, aki síelésből szinte analfabéta vagyok, nem lesz annyira élvezetes, mint ahogy a többiek lelkendeztek. Összeszedtem azért minden erőmet (utolsó utániakat?) és bátorságomat és megkezdtük a leereszkedést. A szeles részen a hó sivatagra emlékeztető formákba rendeződve keményre fagyott, ami kicsit feldobta az amatőr kanyarodási kísérleteimet, szó szerint. Ezután következett a gleccser átszelése. Beleálltam egy jónak tűnő nyomba, és egyenletes tempóban suhantam végig. Közben azért konstatáltam, hogy a nap folyamán kissé megereszkedett a hó, és a hasadékok felett kicsit más a színe és a halmazállapota a takarónak. Sőt, siklás közben néhol üreges hangokat is véltem hallani, bár lehet, hogy ez már csak a fáradt agyam képzelgése volt?
A lényeg, hogy gond nélkül leértünk a Defregger házig, ahol összetalálkoztunk néhány magyar sráccal, akiknek a Johannisban nem jutott hely, és épp a Notlager kályhájába igyekeztek életet lehelni. Kis pihenő után nekivágtunk az út utolsó részének. Már nem is kísérleteztem az egyenletes “girland”-formációkban való kanyargózással, hanem a “hulló falevél” stratégiában bukdácsoltam lefelé, sikeresen, bár jópár kék-zöld foltot szerezve.
Patrik épp kilépett a ház elé, amikor befutottunk. Elmondása szerint már kezdtek aggódni :) Á, minek, hiszen a fejlámpák még bőven nem kerültek elő :) Nagyon örültünk mi is a sikerünknek, és annak, hogy ma már nem vár ránk más, csak a vacsora és az alvás.
Szombaton egy laza levezető túrára indultunk az Obersulzbachtörl hágóba. Az út első, egyhangú, szinte vízszintes szakaszát végre felváltotta egy kis kaptató, majd még meredekebb lejtő, aztán a hágó alatt egy egész klassz meredek rész következett. Addig csak aszalódtunk a napon, de fent aztán nem időztünk sokat, mert a szél hamar leparancsolt minket a kitett nyeregből.
A lesiklás most számomra is élvezetesebb volt, csak azt sajnáltam, hogy nem lehet felvonóval újra feljutni, hogy megint lecsúszhassak. Egész hamar leértünk a házhoz, ahol délután egy kiadósat szunyáltunk, és lélekben felkészültünk a sítúrabakancsban való másnapi legyaloglásra.
Szerencsések voltunk az időjárással, a hóviszonyokkal és a zárt gleccserhasadékokkal. Egy jó hangulatú, sikeres túrát tehettünk ismét zsebre :)
Fotó galéria
Jó kis csapat gyűlt össze: Iza, Krisztián, Bálint, Árpi és Patrik az egész hetet a Venediger környékén tervezte sítúrázással tölteni. Mi pedig négyen: Gyuszi, Geri, Ádám és én 15-én hajnalban indultunk útnak. Nagy lendületünkkel mintegy nyolc órát suhantunk az aszfalton, mire végre felkanyarodtunk Hinterbichl falucska felett a parkolóba. Azt már a többiektől hallottuk, hogy a házig végig cipelték a sífelszerelést, így hát mi is összeszedtük a hátizsákjainkat, felcsaptuk rájuk a léceket, és nekivágtunk az erdőnek. Az út eleje kellemetlen sáros-latyakos élmény volt, feljebb kicsit javult a helyzet, de ideálisnak nem gondolta egyikünk sem. Nagyjából három óra caplatás után végre megpillantottuk a házat jelző óriási karabinert, s mögötte a Johannishütte barátságos alakját. Este a pecsenye-színűre pirult ötösfogattal együtt szürcsöltük a sörünket, és tervezgettük a másnapi indulást.
“In medias res” rögtön a Grossvenediger meghódításával kezdtük az akklimatizációnkat. A Johannishüttétől indulva mintegy 1500m szintet kell leküzdeni a 3666m magas csúcsig. A többiek tanácsára nem indultunk reggel 7 előtt, mivel firnvas nélkül az éjjel keményre fagyott meredek hólejtőkön valóban nem lett volna esélyünk, csak lecsatolva. Így viszont egész kényelmesen haladtunk az út első felén.
Én először a Defregger ház alatti kellemetlen traverz előtt bizonytalanodtam el, de aztán meglepő könnyedséggel jutottam át rajta. Aztán feljebb egy még meredekebb rész következett, közvetlen a ház tornácáig. Gyuszi várt ránk a padon napozva (később árnyékba húzódva). Tanakodtunk, ebédeltünk (már aki bírt enni), élveztük a napsütést. Én titkon nem sok esélyt adtam a csúccsal való találkozásomnak, azért mégis továbbindultunk a szieszta után. Addigra a többiek, akik aznap a Venedigerre indultak, már rég elhagytak minket, de ez minket cseppet sem zavart. Na jó, egy kicsit, de számításaink szerint még időben voltunk.
A Defregger felett nem sokkal rákerültünk a gleccserre. Szerencsémre a hasadékok takarva voltak, és odaúton a hosszú traverz biztonságosnak tűnt. Nem volt meredek, viszont nagyon egyhangú, úgy éreztem, sosem ér véget. Az erős napsütés, a magasság és az órák óta tartó mozgás már kiszívta az erőm jelentős részét. Arra gondoltam, hogy nyáron egy tizensok kötélhosszas sziklaútban sokkal motiváltabb és kitartóbb lennék, de most ehhez a helyzethez kell alkalmazkodnom. Közben el is kezdtem Paklenica napsütötte falairól ábrándozni.
Ilyen és hasonló gondolatok közepette egyszer csak elénk került egy póznára erősített szélcsengő a Venediger és a Rainerhorn közötti nyeregben. Az utolsó kaptató következett. Hirtelen feltámadt a szél, és a korábban ledobott szélnadrág, polár, kabát, kesztyű, sapka gyorsan visszakerült ránk.
Eddigre Gyuszi úgy megtáltosodott (adtam neki az unalmas gleccserkeresztezésen pár szem szőlőcukrot), hogy már csak méterekre járt a csúcstól. Mikor épp lecsatoltunk a célegyenesben, már szembe jött velünk lefelé, és közölte a jó hírt: innen csak pár perc a csúcs :) Nagy lendülettel felszaladtunk hát, a kis háztető-gerincet szinte meg sem éreztem.
Körbepillantás, 1-2 csúcsfotó, beírás a könyvbe és uzsgyi lefelé. Sejtettem, hogy a lesiklás számomra, aki síelésből szinte analfabéta vagyok, nem lesz annyira élvezetes, mint ahogy a többiek lelkendeztek. Összeszedtem azért minden erőmet (utolsó utániakat?) és bátorságomat és megkezdtük a leereszkedést. A szeles részen a hó sivatagra emlékeztető formákba rendeződve keményre fagyott, ami kicsit feldobta az amatőr kanyarodási kísérleteimet, szó szerint. Ezután következett a gleccser átszelése. Beleálltam egy jónak tűnő nyomba, és egyenletes tempóban suhantam végig. Közben azért konstatáltam, hogy a nap folyamán kissé megereszkedett a hó, és a hasadékok felett kicsit más a színe és a halmazállapota a takarónak. Sőt, siklás közben néhol üreges hangokat is véltem hallani, bár lehet, hogy ez már csak a fáradt agyam képzelgése volt?
A lényeg, hogy gond nélkül leértünk a Defregger házig, ahol összetalálkoztunk néhány magyar sráccal, akiknek a Johannisban nem jutott hely, és épp a Notlager kályhájába igyekeztek életet lehelni. Kis pihenő után nekivágtunk az út utolsó részének. Már nem is kísérleteztem az egyenletes “girland”-formációkban való kanyargózással, hanem a “hulló falevél” stratégiában bukdácsoltam lefelé, sikeresen, bár jópár kék-zöld foltot szerezve.
Patrik épp kilépett a ház elé, amikor befutottunk. Elmondása szerint már kezdtek aggódni :) Á, minek, hiszen a fejlámpák még bőven nem kerültek elő :) Nagyon örültünk mi is a sikerünknek, és annak, hogy ma már nem vár ránk más, csak a vacsora és az alvás.
Szombaton egy laza levezető túrára indultunk az Obersulzbachtörl hágóba. Az út első, egyhangú, szinte vízszintes szakaszát végre felváltotta egy kis kaptató, majd még meredekebb lejtő, aztán a hágó alatt egy egész klassz meredek rész következett. Addig csak aszalódtunk a napon, de fent aztán nem időztünk sokat, mert a szél hamar leparancsolt minket a kitett nyeregből.
A lesiklás most számomra is élvezetesebb volt, csak azt sajnáltam, hogy nem lehet felvonóval újra feljutni, hogy megint lecsúszhassak. Egész hamar leértünk a házhoz, ahol délután egy kiadósat szunyáltunk, és lélekben felkészültünk a sítúrabakancsban való másnapi legyaloglásra.
Szerencsések voltunk az időjárással, a hóviszonyokkal és a zárt gleccserhasadékokkal. Egy jó hangulatú, sikeres túrát tehettünk ismét zsebre :)
Fotó galéria
2012. február 28., kedd
Llullaillaco leírás az SP-n
A Lluillaillaco túránkról írt cikk felkerült a summitpost nyitóoldalára!
On Llullaillaco on New Year's Eve 2010
On Llullaillaco on New Year's Eve 2010
2012. február 12., vasárnap
Ráckeve
Elmentünk geoládát keresni Ráckeve környékére. Az egyik egy kis szigeten volt, de mivel be volt fagyva a Duna, sikerült átgyalogolnunk :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)