Hosszas kupaktanácskozás után, hogy a Wildspitze, a Fogaras, vagy
a Retyezát legyen a március 15-i hétvégi úticélunk, egy last minute
ötlettől vezérelve a Radnai-havasokra esett a választás. Mint később
kiderült, jól döntöttünk, hiszen az M3-as pálya ha nem is 130kmh-val, de
végig járható volt, és a hegyek közti időjárás is kedveskedett nekünk.
Népes kis csapatunk péntek este érte el Borsafüreden a Medve Panziót, bár az utolsó méterekért derekasan megküzdöttünk, még a hólánc is előkerült. Elfoglaltuk a szállást, és a HáziNéni welcome-pálinkájától felfűtötten gyorsan ki is találtuk, hogy másnap a Gargaló 2159m magas csúcsát hódítjuk meg. Mivel bizonytalanok voltunk a lentebbi területek hómennyiségében és minőségében, ezért reggel elautóztunk a Prislop hágóba (1416m). Innen hóbiztos terepen indultunk útnak. Az Asztal rétig nem sok szintet nyertünk, onnan viszont végre értelmet nyert a sarokemelő. 12 fős csapatunk szétvált a „térképesek” és a „gps-esek” táboraira, s végül hatan: Árpi, Bálint, Máté, Patrik, Ádám és jómagam értük el a csúcsot. Gyors örvendezés, csúcsfotó, csúcs-csoki, aztán csatolás, és irány a csodaszép porhóban lefelé. A csúszás fantasztikus volt, a hó kiváló, a nap szikrázóan sütött, de sajnos mindez csak pár percig tartott, hiszen utána át kellett vergődnünk újra a réten és az erdőn, csak a hágó előtt volt még egy rövidke csúszás.
Vasárnapra ugyancsak a Gargalót szemeltük ki, ám ezúttal teljesen más útvonalon, a keleti oldalról. Előző nap a többiek a sípályán csúsztak le, így már biztosak lehettünk benne, hogy járható. Reggel a jól összekovácsolódott hatosunk elindult hát felfelé a sípálya szélén. Az Asztal rétre érve belőttük a föl-le útirányt, s máris folytattuk a nyomtaposást, közben egy izgalmas patakátkeléssel fűszerezve a dimbes-dombos baktatást. Végül a csúcsig nem jutottunk el, mert fentebb nem volt túl biztató a terep, ezért a gerinc elején a lecsúszást választottuk. Bálint és Máté próbálkozott kicsit feljebb jutni, ám ők is visszafordulásra kényszerültek, ráadásul Bálintnak megbokrosodott a léce, amit Máté hozott vissza a szökésből :) A csúszás öröme ismét kárpótolt a felfelé caplatásért, bár nekem az előző napi verzió jobban sikerült. Összetalálkoztunk az Iza-Krisztián-Tamás trióval, akik a Gargaló másik oldaláról jöttek épp le. A sípálya tetején pihentünk, bohóckodtunk kicsit, és figyeltük, ahogy a két ifjú titán (Bálint és Máté) készülődik a sűrű fenyvesben való merész lemenetelre. Ahogy a fejkamerás felvételen, és Bálint egyenletes hóborítottságán láthattuk, igazi küzdelem árán jutottak le, a fenyves sűrűbbnek bizonyult a vártnál. De az élmény miatt megérte :) A pálya alsó részén kissé hiányos volt már a hótakaró, ezért nagyon figyelnem kellett a köves részekre, rendesen elfáradtam.
Úgy láttam, nem csak én fáradok, ugyanis az esti tanácskozásban csak Patrik lobbizott lelkesen a Nagy-Pietrosz csúcsmászásért, ami 2303m-es magasságával a Radnai-havasok és a Keleti-Kárpátok legmagasabb hegycsúcsa (1940–1945 között Horthy-csúcs néven az akkori Magyarország legmagasabb pontja). Azt mindannyian elismertük, hogy jó volna megmászni, ám túl hosszú a „kalauzidő”, s nem éreztük magunkban a jedi erőt. Így Patrik is visszaavanzsálódott „dombmászóvá”. Szerintem nem bánta meg. Hétfőn a Lóhavasi-vízesés felé indultunk, onnan tovább a már jól ismert Asztalra, s a Lóhavasi-csúcs / Gonosz-kő irányába fordultunk. Felgyalogoltunk a gerincre, majd ott kinéztünk egy ígéretes, kb. 40 fok meredekségű álom-porhavas lejtőt. Visszanézve észrevettünk egy távoli alakot. Iza sietett utánunk egyedül. Ádám, Patrik és Árpi biztatta, mutatta neki az utat, s ennek (is) köszönhetően villámgyorsan felért hozzánk. A gerincen iszonyú szél fújt, én olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak bírtam, de így sem voltam elég áramvonalas :) A kiszemelt hólejtő előtt kicsit lemaradtunk Ádámmal, lejjebb ereszkedtünk pár métert a gerincről – ahol már nem tombolt a szél, s figyeltük, ahogy a többiek fent az elemekkel dacolva lobogtatják a fókáikat a szélben. Végre felcsatoltak, s Bálint vállalta (vagy kiharcolta?) az úttörő nemes szerepét. Az első pár méteren firnen csúszott, de aztán következett a jutalom-porhó. Szépen girlandozott lefelé, Iza utána. Máté a deszkával nem sokat bíbelődött a kanyargózással, szinte nyílegyenesen suhant. Patrik és Árpi is elindult. Készítettünk pár fényképet, aztán mi is nekivágtunk. Elképesztő, izgalmas, gyönyörű volt! Nem jutottam szóhoz, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni ezt a katarzist :) Vissza-vissza néztünk, ámultunk, csodáltuk a tájat és büszkén fotóztuk az egyenletesen kígyózó nyomokat, amiket magunk után hagytunk. A többiek ugyanott csúsztak le, amerre felfelé jöttünk, de mi Ádámmal még kicsit sziesztáztunk a napsütésben, fényképezgettünk, örültünk a szép túrának, s végül a sípálya kényelmét választottuk az erdei terep helyett.
Este aztán valahogy kiderült, hogy a házban lehet vásárolni a welcomedrink pálinkából, s a mics-sütögetés közben rejtélyes Sprite-os palackok kezdtek kézről kézre vándorolni, mellyel a hangulat egyenes arányosan, vagy talán exponenciálisan emelkedni kezdett :) A jókedv hajnalig kitartott, megkoronázván a három szép túrát, és a sítúra szezont. Jöjj hát el Tavasz!
A túra képei itt
Bálint videoklipje!
Népes kis csapatunk péntek este érte el Borsafüreden a Medve Panziót, bár az utolsó méterekért derekasan megküzdöttünk, még a hólánc is előkerült. Elfoglaltuk a szállást, és a HáziNéni welcome-pálinkájától felfűtötten gyorsan ki is találtuk, hogy másnap a Gargaló 2159m magas csúcsát hódítjuk meg. Mivel bizonytalanok voltunk a lentebbi területek hómennyiségében és minőségében, ezért reggel elautóztunk a Prislop hágóba (1416m). Innen hóbiztos terepen indultunk útnak. Az Asztal rétig nem sok szintet nyertünk, onnan viszont végre értelmet nyert a sarokemelő. 12 fős csapatunk szétvált a „térképesek” és a „gps-esek” táboraira, s végül hatan: Árpi, Bálint, Máté, Patrik, Ádám és jómagam értük el a csúcsot. Gyors örvendezés, csúcsfotó, csúcs-csoki, aztán csatolás, és irány a csodaszép porhóban lefelé. A csúszás fantasztikus volt, a hó kiváló, a nap szikrázóan sütött, de sajnos mindez csak pár percig tartott, hiszen utána át kellett vergődnünk újra a réten és az erdőn, csak a hágó előtt volt még egy rövidke csúszás.
Vasárnapra ugyancsak a Gargalót szemeltük ki, ám ezúttal teljesen más útvonalon, a keleti oldalról. Előző nap a többiek a sípályán csúsztak le, így már biztosak lehettünk benne, hogy járható. Reggel a jól összekovácsolódott hatosunk elindult hát felfelé a sípálya szélén. Az Asztal rétre érve belőttük a föl-le útirányt, s máris folytattuk a nyomtaposást, közben egy izgalmas patakátkeléssel fűszerezve a dimbes-dombos baktatást. Végül a csúcsig nem jutottunk el, mert fentebb nem volt túl biztató a terep, ezért a gerinc elején a lecsúszást választottuk. Bálint és Máté próbálkozott kicsit feljebb jutni, ám ők is visszafordulásra kényszerültek, ráadásul Bálintnak megbokrosodott a léce, amit Máté hozott vissza a szökésből :) A csúszás öröme ismét kárpótolt a felfelé caplatásért, bár nekem az előző napi verzió jobban sikerült. Összetalálkoztunk az Iza-Krisztián-Tamás trióval, akik a Gargaló másik oldaláról jöttek épp le. A sípálya tetején pihentünk, bohóckodtunk kicsit, és figyeltük, ahogy a két ifjú titán (Bálint és Máté) készülődik a sűrű fenyvesben való merész lemenetelre. Ahogy a fejkamerás felvételen, és Bálint egyenletes hóborítottságán láthattuk, igazi küzdelem árán jutottak le, a fenyves sűrűbbnek bizonyult a vártnál. De az élmény miatt megérte :) A pálya alsó részén kissé hiányos volt már a hótakaró, ezért nagyon figyelnem kellett a köves részekre, rendesen elfáradtam.
Úgy láttam, nem csak én fáradok, ugyanis az esti tanácskozásban csak Patrik lobbizott lelkesen a Nagy-Pietrosz csúcsmászásért, ami 2303m-es magasságával a Radnai-havasok és a Keleti-Kárpátok legmagasabb hegycsúcsa (1940–1945 között Horthy-csúcs néven az akkori Magyarország legmagasabb pontja). Azt mindannyian elismertük, hogy jó volna megmászni, ám túl hosszú a „kalauzidő”, s nem éreztük magunkban a jedi erőt. Így Patrik is visszaavanzsálódott „dombmászóvá”. Szerintem nem bánta meg. Hétfőn a Lóhavasi-vízesés felé indultunk, onnan tovább a már jól ismert Asztalra, s a Lóhavasi-csúcs / Gonosz-kő irányába fordultunk. Felgyalogoltunk a gerincre, majd ott kinéztünk egy ígéretes, kb. 40 fok meredekségű álom-porhavas lejtőt. Visszanézve észrevettünk egy távoli alakot. Iza sietett utánunk egyedül. Ádám, Patrik és Árpi biztatta, mutatta neki az utat, s ennek (is) köszönhetően villámgyorsan felért hozzánk. A gerincen iszonyú szél fújt, én olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak bírtam, de így sem voltam elég áramvonalas :) A kiszemelt hólejtő előtt kicsit lemaradtunk Ádámmal, lejjebb ereszkedtünk pár métert a gerincről – ahol már nem tombolt a szél, s figyeltük, ahogy a többiek fent az elemekkel dacolva lobogtatják a fókáikat a szélben. Végre felcsatoltak, s Bálint vállalta (vagy kiharcolta?) az úttörő nemes szerepét. Az első pár méteren firnen csúszott, de aztán következett a jutalom-porhó. Szépen girlandozott lefelé, Iza utána. Máté a deszkával nem sokat bíbelődött a kanyargózással, szinte nyílegyenesen suhant. Patrik és Árpi is elindult. Készítettünk pár fényképet, aztán mi is nekivágtunk. Elképesztő, izgalmas, gyönyörű volt! Nem jutottam szóhoz, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni ezt a katarzist :) Vissza-vissza néztünk, ámultunk, csodáltuk a tájat és büszkén fotóztuk az egyenletesen kígyózó nyomokat, amiket magunk után hagytunk. A többiek ugyanott csúsztak le, amerre felfelé jöttünk, de mi Ádámmal még kicsit sziesztáztunk a napsütésben, fényképezgettünk, örültünk a szép túrának, s végül a sípálya kényelmét választottuk az erdei terep helyett.
Este aztán valahogy kiderült, hogy a házban lehet vásárolni a welcomedrink pálinkából, s a mics-sütögetés közben rejtélyes Sprite-os palackok kezdtek kézről kézre vándorolni, mellyel a hangulat egyenes arányosan, vagy talán exponenciálisan emelkedni kezdett :) A jókedv hajnalig kitartott, megkoronázván a három szép túrát, és a sítúra szezont. Jöjj hát el Tavasz!
A túra képei itt
Bálint videoklipje!
