Az esős idő miatt kétszer is elhalasztottuk az indulást, de harmadjára nekivágtunk az 5,5 órás útnak (Zoli, Peti, Eszti és Ádám). Elég későn értünk az Almsee tóhoz, így nem volt alkalmunk a házban költekezni, csak az autó mellett, a csilagos ég alatt dobtuk ki hálózsákjainkat.
A körülöttünk sorakozó szikla-piramisokat csak másnap hajnalban láttuk meg. Majd 1000 méter szintet gyűrtünk le a beszállasig, amit hamar meg is találtunk a falrajz alapján (Eszti szúrt ki egy jellegzetes pikkelyt). Az első hosszban pár méternyi 5- betét van, a 3.-ban egy szép 5-ös piaz (az a bizonyos pikkely), nagyrészt viszont kényelmes reibungtábla (3-as). Ez jellemző az út egészére is: nagyobbrészt szabályos ferde táblákon halad, amit helyenként függőleges betétek tesznek lépcsőzetessé. A biztosítás a reibungos részeken ritkás, de elegendő, a nehezebb szakaszokban korrekt (2009-ben újították fel az utat). A falkönyv tanulsága szerint nem gyakran mászott út: idén a mienk volt az első bejegyzés, de 2009 óta is csak a hatodik!
A hosszú kötélhosszak miatt azért egy-két eltévelyedéssel is színesítettük a haladást – én egy sétálós részen túlmentem, és teljesen kikerültem a 12. hosszt (egy 6-ost)… Egyre jobban kitárult a kilátás, aztán már csak két hossz volt hátra: két hossz csodaszép, szabályos reibungtáblán -- 5-ösre írták, de gyorsan fel lehetett ‘sétálni’ rajta. Zoli és Peti már póló nélkül sziesztáztak a csúcson, ettől Eszti is új erőre kapott. Egy barkácsolt fa kereszt jelzi a Zwölferkogel csúcsát (2099 m).
Estére nem tértünk vissza az autóhoz, a Pühringerhütte-ben éjszakáztunk, úgyhogy még jó pár óra túra várt ránk a kihalt karszt fennsíkon keresztül. Víz nem sok van errefelé (leginkább csak hó formájában a víznyelők mélyén), éles kő annál több, Eszti bakancsának le is vált a talpa. A háznál kötelező folyékony ásványianyag pótlással zártuk a napot. Vasárnap ismét túráztunk, hiszen még vissza kellett ereszkednünk a parkolóig, ezúttal létrákkal tarkított túristösvényen. Egy darab mészkövet innen is hazahoztunk a leendő sziklakerthez.
