Már-már viccesen emlegettük a tanfolyamlátogatós téli tátrai túránkat a „Szokásos Tátra-Csúcs kísérlet”-nek. Szégyen? Szomorú? Pech? Nos, sajnos ez van. Az elmúlt négy télen valami mindig közbelépett, ahelyett, hogy mi léptünk volna az Áhított Hegy csúcsára. Szerencsére a lelkesedés és a kitartó küzdelem megtestesítői vagyunk, így nem adtuk fel egykönnyen. Idén végre a jól megérdemelt siker koronázta fáradalmainkat. No de kezdem az elején.
Egy kis történelem. Az első találkozás 2009. januárjában történt, amikoris az elektricka megállóban eltöltött éjszaka után, elgémberedve, és mondhatni nem túl korán vágtunk neki az útnak. A napsütést csakhamar felváltották a felhők, és már amúgy is túl késő lett volna egy csúcskísérletet eszközölni, ezért a Sárkány-nyereg alól visszafordultunk.
Második próbálkozásra két év múlva, 2011. januárban került sor. A Karcsmar-folyosó megmászása és a „laza 11 órás séta” a Sziléziai háztól a Poprádi-tóig annyira hazavágott minket, hogy valahogy nem sikerült a szoba melegéből időben kihámozni magunkat. Az esélytelenek nyugalmával értünk fel a Sárkány-nyeregig, ahonnan kis bohóckodás után lefelé vettük az irányt. A sors fintora, hogy aznap csodaszép verőfényes napsütés volt!
Harmadik alkalommal, 2012. január végén túrasível vágtunk neki a teljesítésnek. A hó nem volt ideális, az idő is kezdett szürkülni, így a Sárkány-nyeregből egy jót csúsztunk lefelé, de a csúcs ezúttal is elmaradt.
2013. februárjában, mikor már negyedszer tapostuk a havat az Omladék-völgyön át az ismerős terepen, majdnem a Délnyugati főszakadék tetejéig jutottunk. Az idő szokásos szürke, a hó kissé laza, és a helyismeretünk hiányos (a balra kimászásról elfeledkeztünk), ezért lógó orral fordultunk vissza. Kárpótlásul megint csúsztunk egy jót a nyeregből.
Múlt hétvégén vegyes érzelmekkel, de eltökélten érkeztünk a Poprád-tavi házba, a 2014-es kísérletre. Finoman fogalmazva is elég szutyok volt a hóhelyzet: a tanfolyamosok kaptak esőt, havasesőt, aztán némi friss havat az arcukba az elmúlt napokban. Óva intettek minket a kuloármászástól, de mi lázadó kamaszként szembe mentünk a jótanácsok áradatával – aki mer az nyer jelszóval. Szerencsére az a tény is alátámasztotta a jó megérzésünket, hogy aznap a mi ötösfogatunkon kívül még öt mászó jutott fel a csúcsra.
Ádám és Geri a Sárkány-nyeregben. Mögöttük az egyetlen felhőtlen égboltdarab, amit aznap láttunk.
Reggel fél 8-kor indultunk a házból, és hála a tanfolyamosok túráinak, kényelmes kitaposott sztrádán jutottunk el az Omladék-völgy végéig. A Sárkány-nyeregig aztán már szűz terepen haladtunk, de a kezdeti könnyítés hatására itt sem vesztettünk a lendületből (és néha előreengedtük a két szlovák srácot, akik láthatólag inkább mögöttünk szerettek volna kullogni). A nyeregben konstatáltam, hogy ilyen korán még sose jártunk itt, majd gyorsan beöltözködtünk mászóknak (beülő, hágóvas) és folytattuk utunkat felfelé a kuloárban. Sajnos az ígért napsütés ezúttal is elmaradt, pedig érdeklődő lett volna rá bőven. Jó tempót tartottunk, elég hamar kiszúrtuk azt a bizonyos rámpát, ahol ki kell mászni balra a főszakadékból.
Vonulás libasorban
Azon a bizonyos helyen elhagytam hát a kuloár biztonságos talaját és ráléptem a laza hóval, vékony jéggel borított sziklára. Az első méterek meglepően jól mentek, de aztán következett néhány igen kényelmetlen lépés. Előadtam a szokásos szériát, kettőt fel – kettőt le tánclépésben, és valami olyasmi is elhagyta a számat, hogy nem tudok itt felmenni, inkább visszafordulok. Bálint ezt nem hallhatta, de a hatodik érzéke és a nőkkel szerzett tapasztalata (rossz az aki rosszra gondol) arra késztette, hogy fent egy gyors standolás után leeressze a kötélvéget nekem. Tipródásom legjobb pillanatában érkezett ez a kis „support”. Felső kötéllel és a törődnekvelem-érzéssel már ripsz-ropsz átjutottam a nehéz részen. Felérve meglepődve nyugtáztam, hogy nincs már hova feljebb kapaszkodni, ez a vége. A csúcskereszthez egy kis lemászás és aztán pár lépés vezetett. Alig akartam elhinni, hogy itt vagyunk! Csúcsfotó, csúcscsoki, csúcsöröm meg minden. A kilátás persze nulla volt, Máté is szinte elveszett a ködben, pedig tőlünk kb. 8 méterre pózolt a kamerának.
Fogaras csokit tömtek a szájukba - remélem, a Tátra nem fog ezért megsértődni :)
Herr Máté, a laza
Lefelé megkíséreltük az ereszkedést egy nagy piramis alakú kőről, de csak óvatosan, mert a kötél eleinte nem akart engedelmesen a kő tövében maradni. A kényes résznél szaladt rá a lapkám a kötélvéget jelző csomóra. Kis hezitálás után leszerelkeztem és egy-kettőre letipegtem. Ha nincs kötél, hát nincs kötél.
Ereszkedés / lemászás
A nyeregbe visszaérkezve szántunk időt egy kis örömködős mókázásra: csoportfényképezkedés, kamerával csúszkálás a hegyoldalban, aztán szép kényelmes tempóban lebaktattunk a házba. Még bőven szürkület előtt értünk le, iszonyúan büszke voltam a teljesítményünkre. És legalább nem kell pályáznom a „Legtöbbször nemjártam a Tátra-Csúcson rekordra” :)
Bál szalad lefelé
Geri csak a tekintetével követi Bálint lecsúszását
Vége a bohóckodásnak, gyerünk "haza"
Vasárnap a Koprova felé vettük az irányt, de csak Geri érzett magában elég erőt a csúcshoz. Mi Ádámmal az előcsúcson megálltunk, mondván, hogy se a hó nem túl jó (éjjel esett vagy 10 cm), nagy a szél és szürke felhőben van az egész csúcspiramis. Én pedig titokban már a házból utánam kiáltozó buchty gombóckák és a csapolt Kofola hangját hallottam, ezért is kapacitáltam a levonulás mellett :) Különben is, kell hagyni újabb adósságot, amit jövőre újra megpróbálhatunk!
Lécet cipelve dagasztom a porhavat
A Koprova előcsúcsa alatti kilátás (feljebb már csak a felhőket láttuk)
Lemászás a nyeregből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése