2013. október 18., péntek

Találkozzunk Berchtesgaden-ben!


Természetesen ez az ötlet is Zoli fejéből pattant ki, hogy újra együtt mászhasson kedves régi, immár Németország ölelésében élő cimborájával... Mi pedig Ádámmal, mint „Zubehör” becsatlakoztunk, önfeláldozóan, hogy ne unatkozzon egyedül a hosszú úton.

A fránya időjárás nem akart a kedvünkre tenni, ezért kétszer is el kellett halasztani az indulást. Végül mindet vagy semmit alapon, az előző heti németországi nagy havazással dacolva, október 18-án a munkából már nem haza, hanem egyenesen az M1-A4-A1 autópályákon át egészen az Untersberg lábáig autóztunk. Leparkoltunk a jól definiált istenhátamögötti parkolóban, és vártunk. Csakhamar feltűnt az ismerős autó, felcsengett a megszokott stílusú zene, és előkerült egy láda Oktoberfestbier is :) Nagy volt az öröm, de a másnapi mászást szem előtt tartva én hamar véget vetettem a talponálló bulinak.

Mivel a Srácok nem követték példámat, kicsit nehezen indult a reggel. Mindenféle indokot talál ilyenkor az ember: még sötét van, nézd ezt a ködöt, tuti folyik a víz a falban stb. De aztán Zoli ellentmondást nem tűrő tekintetével kiparancsolta hálótársát a pehely melegéből, és némi molyolás után megkezdtük a masírozást a falhoz.

 A beszállás

Verőfényes őszi napsütés, csodaszép száraz szikla – ez várt a „Dahoam is Dahoam” (10 kh, VI+) beszállásánál. És valóban: az első két hossz gyönyörű, nem nehéz (5/5+) pilléren, táblán, bevágáson halad felfelé. Ezután egy havas 1-es séta következett, majd a feketeleves.

Azt már hamar konstatáltuk, hogy lesz némi hó a falban, mert lentről is szépen kirajzolódtak a fehér párkányok. Arra viszont nem készültünk fel lelkileg, hogy a hatplusszos kulcshossz wasserrilléiben csordogálni fog az olvadékvíz. Ami egyrészt baromi hideg, másrészt meglehetősen csúszóssá teszi a mészkövet. Persze a standban ácsorgó biztosító ember is megkapta a küzdelem mártír részét: mászócipőben álldogálni a bokáig érő hóval borított párkányon – megfizethetetlen :)


Zoli a Wasserrillében küzd 
A körülményekre való tekintettel két nehéz hosszban is megkaparintottam Zoliék egyik kötelének a végét, mondhatni duplán biztosított mászást hajtottam végre. Így bátrabban próbálhattam a kunsztokat A0 nélkül (azért valahol muszáj volt). Szám szerint három hatos hossz követte egymást az út közepetáján, ami elég sok energiát emésztett fel, lévén, hogy hálózsákkal és elemózsiával megtömött hátizsákkal mászott mindenki – a fenti házban terveztük az éjszakázást.


Vacogós stand

A hetedik hossz végre megint csak ötös volt, kicsit fellélegeztünk, de a kiszálló 1-es séta előtt még két hossz 6- várt ránk, rövidke áthajlásokkal és sima táblákkal fűszerezve.


A Csapat

Öröm, fáradtság, eufória és a tegnapi sörök – ezek a kifejezések tükröződtek arcunkon a kiszálló standban. Gyors fényképezkedés, slószolás, aztán felszaladtunk a csúcsra. A csodás panorámában csak pár percet gyönyörködtünk, mert szorított az idő: sötétedésig át akartunk érni a kb 2 órára levő Toni Lenz Hüttébe. Sajnos telefonon nem tudtuk elérni őket helyfoglalás miatt, de úgy gondoltuk, hogy ilyen időben tuti alig vannak a hegyen, meg ha tele is van, minden menedékház szorít helyet az este odatévedő szerencsétlen flótásoknak.


"Látod lemegy a Nap"

Nos, sötétedésre valóban odaértünk, a ház nyitva is volt, de sajnos hamar arcunkra fagyott a mosoly, mert a házinéni rideg, tömör mondata (nincs hely!) elég szigorúan hangzott, fellebbezésnek helye nincs. Orrunkat lógatva kiültünk a teraszra (míg a szállóvendégek az étkező melegét élvezték) és megittunk egy jó hideg almafröccsöt. Búfelejtőnek vagy lendületadónak a kevésbé kőszívű konyhás fiútól kaptunk egy-egy stampedli lélekmelegítőt ajándékba. Kellett is, mert egy hosszú, sötét botorkálás várt még ránk az erdőben lefelé az országútig. Ott pedig hívtunk egy taxit, ugyanis a parkoló, ahol az autókat hagytuk, innen még vagy 1,5-2 órás gyalogtávra volt, amihez aztán már végképp nem volt sem kedvünk, sem erőnk.

Ezek után Dávid kikötése a másnapi mászást illetően: csak semmi Wasserrille, csak semmi 6-os vagy nehezebb, és déli fekvésű fal legyen. Zolitól nem lehet lehetetlent kérni, ha mászásról van szó. Kis keresgélés után előrukkolt a Hohes Brett déli pillérén felszökő kis falacskával, ahol egy négy kötélhosszas kedves utat választottunk. Három 4-es hossz, és egy 5+. Igazán kedvünkre való kis „genuss” volt ez, rekreációnak, levezetőnek, és a tegnapi nehézségek megszépítésének csodaszere.


A kulcshossz

Ereszkedés után betértünk a Mitterkaser házikóba, illetve csak a teraszára, mert az októberi napsütés kellemesen átmelengetett minket. Megebédeltünk, majd lebaktattunk a kocsikhoz, és érzékeny búcsút vettünk Dávidtól. Nekünk Ádámmal innen már csak wellness következett, kedvünkre bóbiskolhattunk az autóban, míg Zoli hősiesen hazavezetett. Közben pedig máris azt tervezgettük, hogy legközelebb melyik sziklafalon jöjjön össze ez a jól bevált négyes brigád!


A Hohes Brett - azóta már tudom, mit szeretnék itt mászni legközelebb! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése