ÁBEL

Tegnap még nem tudtuk a nevét, de még a nemét sem, csak azt, hogy Eszti pocakjában növekszik ez a kis csoda. Ma este pedig már fürkésző tekintettel nézett ránk a kis Ábel Gergely! Eszti derekasan dolgozott egész-éjjel egész-nap, dehát nem könnyű egy 4 kiló fölötti első gyerkőcöt megszülni. Ábel drágagyermek mintagyerekként viselkedik (egyelőre), ahogy kell

 

Rajzocska

Bubi, Bálna és Esztipocak

Egy ideje nincs mászás meg biciklizés Esztinek -- állapotára való tekintettel.

Azért egy kis nyugis sétakerekezés belefér, így egy szép napos szeptemberi vasárnap kipróbáltuk a BUBIt és megnéztük a Bálnát is.
A BUBI, a nemrég indult budapesti közbicikli program, teljesen jól működik szerintem.  A Bálna is tetszett, érdekes építészeti elgondolás, és szépen valósították meg. 

Ilyen kellemes városnézős programunk alakult, ezúttal Budapesten, kettecskén.

Vagyis 2,5-ecskén :)

Több kép itt

Kárpátaljai síelés

Ez a tél nagyon nem kedvezett a síelőknek, ennek ellenére sikerült egy jót síelnünk Kárpátalján.  Bár a tervezett Dragobrati pályánkívüli túrasíből nem lett semmi, Bukovelen szorgalmasan koptattuk a pályákat.

Tátra-Csúcs 5.0.1

Már-már viccesen emlegettük a tanfolyamlátogatós téli tátrai túránkat a „Szokásos Tátra-Csúcs kísérlet”-nek. Szégyen? Szomorú? Pech? Nos, sajnos ez van. Az elmúlt négy télen valami mindig közbelépett, ahelyett, hogy mi léptünk volna az Áhított Hegy csúcsára. Szerencsére a lelkesedés és a kitartó küzdelem megtestesítői vagyunk, így nem adtuk fel egykönnyen. Idén végre a jól megérdemelt siker koronázta fáradalmainkat. No de kezdem az elején.

Egy kis történelem. Az első találkozás 2009. januárjában történt, amikoris az elektricka megállóban eltöltött éjszaka után, elgémberedve, és mondhatni nem túl korán vágtunk neki az útnak. A napsütést csakhamar felváltották a felhők, és már amúgy is túl késő lett volna egy csúcskísérletet eszközölni, ezért a Sárkány-nyereg alól visszafordultunk.

Második próbálkozásra két év múlva, 2011. januárban került sor. A Karcsmar-folyosó megmászása és a „laza 11 órás séta” a Sziléziai háztól a Poprádi-tóig annyira hazavágott minket, hogy valahogy nem sikerült a szoba melegéből időben kihámozni magunkat. Az esélytelenek nyugalmával értünk fel a Sárkány-nyeregig, ahonnan kis bohóckodás után lefelé vettük az irányt. A sors fintora, hogy aznap csodaszép verőfényes napsütés volt!

Harmadik alkalommal, 2012. január végén túrasível vágtunk neki a teljesítésnek. A hó nem volt ideális, az idő is kezdett szürkülni, így a Sárkány-nyeregből egy jót csúsztunk lefelé, de a csúcs ezúttal is elmaradt.

2013. februárjában, mikor már negyedszer tapostuk a havat az Omladék-völgyön át az ismerős terepen, majdnem a Délnyugati főszakadék tetejéig jutottunk. Az idő szokásos szürke, a hó kissé laza, és a helyismeretünk hiányos (a balra kimászásról elfeledkeztünk), ezért lógó orral fordultunk vissza. Kárpótlásul megint csúsztunk egy jót a nyeregből.

Múlt hétvégén vegyes érzelmekkel, de eltökélten érkeztünk a Poprád-tavi házba, a 2014-es kísérletre. Finoman fogalmazva is elég szutyok volt a hóhelyzet: a tanfolyamosok kaptak esőt, havasesőt, aztán némi friss havat az arcukba az elmúlt napokban. Óva intettek minket a kuloármászástól, de mi lázadó kamaszként szembe mentünk a jótanácsok áradatával – aki mer az nyer jelszóval. Szerencsére az a tény is alátámasztotta a jó megérzésünket, hogy aznap a mi ötösfogatunkon kívül még öt mászó jutott fel a csúcsra.

Ádám és Geri a Sárkány-nyeregben. Mögöttük az egyetlen felhőtlen égboltdarab, amit aznap láttunk.

Reggel fél 8-kor indultunk a házból, és hála a tanfolyamosok túráinak, kényelmes kitaposott sztrádán jutottunk el az Omladék-völgy végéig. A Sárkány-nyeregig aztán már szűz terepen haladtunk, de a kezdeti könnyítés hatására itt sem vesztettünk a lendületből (és néha előreengedtük a két szlovák srácot, akik láthatólag inkább mögöttünk szerettek volna kullogni). A nyeregben konstatáltam, hogy ilyen korán még sose jártunk itt, majd gyorsan beöltözködtünk mászóknak (beülő, hágóvas) és folytattuk utunkat felfelé a kuloárban. Sajnos az ígért napsütés ezúttal is elmaradt, pedig érdeklődő lett volna rá bőven. Jó tempót tartottunk, elég hamar kiszúrtuk azt a bizonyos rámpát, ahol ki kell mászni balra a főszakadékból.

Vonulás libasorban

Azon a bizonyos helyen elhagytam hát a kuloár biztonságos talaját és ráléptem a laza hóval, vékony jéggel borított sziklára. Az első méterek meglepően jól mentek, de aztán következett néhány igen kényelmetlen lépés. Előadtam a szokásos szériát, kettőt fel – kettőt le tánclépésben, és valami olyasmi is elhagyta a számat, hogy nem tudok itt felmenni, inkább visszafordulok. Bálint ezt nem hallhatta, de a hatodik érzéke és a nőkkel szerzett tapasztalata (rossz az aki rosszra gondol) arra késztette, hogy fent egy gyors standolás után leeressze a kötélvéget nekem. Tipródásom legjobb pillanatában érkezett ez a kis „support”. Felső kötéllel és a törődnekvelem-érzéssel már ripsz-ropsz átjutottam a nehéz részen. Felérve meglepődve nyugtáztam, hogy nincs már hova feljebb kapaszkodni, ez a vége. A csúcskereszthez egy kis lemászás és aztán pár lépés vezetett. Alig akartam elhinni, hogy itt vagyunk! Csúcsfotó, csúcscsoki, csúcsöröm meg minden. A kilátás persze nulla volt, Máté is szinte elveszett a ködben, pedig tőlünk kb. 8 méterre pózolt a kamerának.

Fogaras csokit tömtek a szájukba - remélem, a Tátra nem fog ezért megsértődni :)

Herr Máté, a laza

Lefelé megkíséreltük az ereszkedést egy nagy piramis alakú kőről, de csak óvatosan, mert a kötél eleinte nem akart engedelmesen a kő tövében maradni. A kényes résznél szaladt rá a lapkám a kötélvéget jelző csomóra. Kis hezitálás után leszerelkeztem és egy-kettőre letipegtem. Ha nincs kötél, hát nincs kötél.

Ereszkedés / lemászás

A nyeregbe visszaérkezve szántunk időt egy kis örömködős mókázásra: csoportfényképezkedés, kamerával csúszkálás a hegyoldalban, aztán szép kényelmes tempóban lebaktattunk a házba. Még bőven szürkület előtt értünk le, iszonyúan büszke voltam a teljesítményünkre. És legalább nem kell pályáznom a „Legtöbbször nemjártam a Tátra-Csúcson rekordra” :)

 Bál szalad lefelé

 Geri csak a tekintetével követi Bálint lecsúszását

 Vége a bohóckodásnak, gyerünk "haza"

Vasárnap a Koprova felé vettük az irányt, de csak Geri érzett magában elég erőt a csúcshoz. Mi Ádámmal az előcsúcson megálltunk, mondván, hogy se a hó nem túl jó (éjjel esett vagy 10 cm), nagy a szél és szürke felhőben van az egész csúcspiramis. Én pedig titokban már a házból utánam kiáltozó buchty gombóckák és a csapolt Kofola hangját hallottam, ezért is kapacitáltam a levonulás mellett :) Különben is, kell hagyni újabb adósságot, amit jövőre újra megpróbálhatunk!

Lécet cipelve dagasztom a porhavat

A Koprova előcsúcsa alatti kilátás (feljebb már csak a felhőket láttuk)

Lemászás a nyeregből 

Találkozzunk Berchtesgaden-ben!

 

Természetesen ez az ötlet is Zoli fejéből pattant ki, hogy újra együtt mászhasson kedves régi, immár Németország ölelésében élő cimborájával... Mi pedig Ádámmal, mint „Zubehör” becsatlakoztunk, önfeláldozóan, hogy ne unatkozzon egyedül a hosszú úton.

A fránya időjárás nem akart a kedvünkre tenni, ezért kétszer is el kellett halasztani az indulást. Végül mindet vagy semmit alapon, az előző heti németországi nagy havazással dacolva, október 18-án a munkából már nem haza, hanem egyenesen az M1-A4-A1 autópályákon át egészen az Untersberg lábáig autóztunk. Leparkoltunk a jól definiált istenhátamögötti parkolóban, és vártunk. Csakhamar feltűnt az ismerős autó, felcsengett a megszokott stílusú zene, és előkerült egy láda Oktoberfestbier is :) Nagy volt az öröm, de a másnapi mászást szem előtt tartva én hamar véget vetettem a talponálló bulinak.

Mivel a Srácok nem követték példámat, kicsit nehezen indult a reggel. Mindenféle indokot talál ilyenkor az ember: még sötét van, nézd ezt a ködöt, tuti folyik a víz a falban stb. De aztán Zoli ellentmondást nem tűrő tekintetével kiparancsolta hálótársát a pehely melegéből, és némi molyolás után megkezdtük a masírozást a falhoz.

 A beszállás

Verőfényes őszi napsütés, csodaszép száraz szikla – ez várt a „Dahoam is Dahoam” (10 kh, VI+) beszállásánál. És valóban: az első két hossz gyönyörű, nem nehéz (5/5+) pilléren, táblán, bevágáson halad felfelé. Ezután egy havas 1-es séta következett, majd a feketeleves.

Azt már hamar konstatáltuk, hogy lesz némi hó a falban, mert lentről is szépen kirajzolódtak a fehér párkányok. Arra viszont nem készültünk fel lelkileg, hogy a hatplusszos kulcshossz wasserrilléiben csordogálni fog az olvadékvíz. Ami egyrészt baromi hideg, másrészt meglehetősen csúszóssá teszi a mészkövet. Persze a standban ácsorgó biztosító ember is megkapta a küzdelem mártír részét: mászócipőben álldogálni a bokáig érő hóval borított párkányon – megfizethetetlen :)

Zoli a Wasserrillében küzd 

A körülményekre való tekintettel két nehéz hosszban is megkaparintottam Zoliék egyik kötelének a végét, mondhatni duplán biztosított mászást hajtottam végre. Így bátrabban próbálhattam a kunsztokat A0 nélkül (azért valahol muszáj volt). Szám szerint három hatos hossz követte egymást az út közepetáján, ami elég sok energiát emésztett fel, lévén, hogy hálózsákkal és elemózsiával megtömött hátizsákkal mászott mindenki – a fenti házban terveztük az éjszakázást.

Vacogós stand

A hetedik hossz végre megint csak ötös volt, kicsit fellélegeztünk, de a kiszálló 1-es séta előtt még két hossz 6- várt ránk, rövidke áthajlásokkal és sima táblákkal fűszerezve.

A Csapat

Öröm, fáradtság, eufória és a tegnapi sörök – ezek a kifejezések tükröződtek arcunkon a kiszálló standban. Gyors fényképezkedés, slószolás, aztán felszaladtunk a csúcsra. A csodás panorámában csak pár percet gyönyörködtünk, mert szorított az idő: sötétedésig át akartunk érni a kb 2 órára levő Toni Lenz Hüttébe. Sajnos telefonon nem tudtuk elérni őket helyfoglalás miatt, de úgy gondoltuk, hogy ilyen időben tuti alig vannak a hegyen, meg ha tele is van, minden menedékház szorít helyet az este odatévedő szerencsétlen flótásoknak.

"Látod lemegy a Nap"

Nos, sötétedésre valóban odaértünk, a ház nyitva is volt, de sajnos hamar arcunkra fagyott a mosoly, mert a házinéni rideg, tömör mondata (nincs hely!) elég szigorúan hangzott, fellebbezésnek helye nincs. Orrunkat lógatva kiültünk a teraszra (míg a szállóvendégek az étkező melegét élvezték) és megittunk egy jó hideg almafröccsöt. Búfelejtőnek vagy lendületadónak a kevésbé kőszívű konyhás fiútól kaptunk egy-egy stampedli lélekmelegítőt ajándékba. Kellett is, mert egy hosszú, sötét botorkálás várt még ránk az erdőben lefelé az országútig. Ott pedig hívtunk egy taxit, ugyanis a parkoló, ahol az autókat hagytuk, innen még vagy 1,5-2 órás gyalogtávra volt, amihez aztán már végképp nem volt sem kedvünk, sem erőnk.

Ezek után Dávid kikötése a másnapi mászást illetően: csak semmi Wasserrille, csak semmi 6-os vagy nehezebb, és déli fekvésű fal legyen. Zolitól nem lehet lehetetlent kérni, ha mászásról van szó. Kis keresgélés után előrukkolt a Hohes Brett déli pillérén felszökő kis falacskával, ahol egy négy kötélhosszas kedves utat választottunk. Három 4-es hossz, és egy 5+. Igazán kedvünkre való kis „genuss” volt ez, rekreációnak, levezetőnek, és a tegnapi nehézségek megszépítésének csodaszere.

A kulcshossz

Ereszkedés után betértünk a Mitterkaser házikóba, illetve csak a teraszára, mert az októberi napsütés kellemesen átmelengetett minket. Megebédeltünk, majd lebaktattunk a kocsikhoz, és érzékeny búcsút vettünk Dávidtól. Nekünk Ádámmal innen már csak wellness következett, kedvünkre bóbiskolhattunk az autóban, míg Zoli hősiesen hazavezetett. Közben pedig máris azt tervezgettük, hogy legközelebb melyik sziklafalon jöjjön össze ez a jól bevált négyes brigád!

A Hohes Brett - azóta már tudom, mit szeretnék itt mászni legközelebb! 

Aletsch gleccsertúra és Mönch

A Nagy Gleccseren át a Szerzetes feje búbjáig

Utazásunk harmadik állomásaként a nyárból a télbe értünk. A Rhone folyó partján eltöltött kempinges éjszaka után felkerekedtünk, s Fiesch-ben a felvonóval felutaztunk az Eggishorn kilátójához. Innen elvileg csodás kilátás nyílik az Aletsch Gleccserre. Nos, elvileg. Tiszta időben bizonyosan. A mi túranapunkon azonban földig értek a felhők, a kilátóponton szitált a köd, és mindenki igyekezett menedéket keresni vagy levonulni a szeles hegytetőről. Szerencsére nekünk ez nem az úticél, hanem a start volt, hiszen nem csak látni, hanem érinteni is akartuk a nagy jeget!

Mai tervünk szerint este már a Konkordia Hüttében alszunk. Ezt pár órás gleccsersétával lehet elérni. Kis bizonytalanság után (a Hüttéhez vezető út nyilván nem volt kitáblázva, s a térkép is kissé félrevezető volt) végül felkerültek a hágóvasak, és a megfelelő helyen "beszálltunk" az útba. A szürke időjárás előbb csak a kilátást zavarta, később szél is kerekedett, úgyhogy magunkra vettük a kabátot, sapkát, kesztyűt is. 3-4 órás hasadék-kerülgetéssel tarkított gyaloglás után pusztán ráérzésre kiharántoltunk a gleccserfolyam szélére, hogy megleljük a hegyoldalban a házhoz vezető meredek, köves ösvényszerűséget. Ádám csakhamar kiszúrt egy rövidke alumínium létrát, úgyhogy innen már könnyű volt, célegyenesbe kerültünk. Csupán az egykori gleccserszint széléig kellett felkapaszkodnunk (mintegy 150m!) a kitaposott, néhol kábellel és létrákkal kiépített úton. Itt már nem kockáztattunk, előzőleg foglaltunk magunknak helyet. Ez a ház központi helyen áll, a Konkordiaplatz-ról több három-négyezres csúcsot lehet elérni, ezért valószínűleg elég népszerű. Persze a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt teltház, így nem okozott gondot a másnapi kényszerpihenőnap miatti újabb éjszakára az elhelyezésünk :) Olyan ramaty idő volt (köd, szél, eső, hó, majd mindezek kombinációja), hogy a házból csak a mosdóig jártunk ki, egyébként ki se dugtuk az orrunkat a meleg étkezőből. Olvasással, kártyázással, macska- és kutyasimogatással ütöttük agyon az üres órákat.

Késő délután javulni látszott a helyzet, s másnapra határozottan szép időt jósoltak. Nehéz volt elhinni, de reggelre tényleg eltűntek a viharfelhők. A ház északi oldala alatt a meredek sziklán szerpentinező mintegy 430 lépcsőfokos óriáslétrán ereszkedünk le a gleccser szélére, s csakhamar szikrázó napsütésben tapostuk a friss, buckás-szélfútta havat. A Jungfraufirn hasadékok szempontjából sokkal barátságosabb, mint az Aletsch lenti része: hóval takart, a rések is kisebbek, és halvány nyomok is látszódtak. Cserébe kicsit több szintet kell leküzdeni a Jungfraujoch-ig. A Jungfrau, a Joch és az obszervatórium piramisa szinte az indulástól végig látható volt, ami elég bosszantó tud lenni, ha annyira oda akarsz már érni :) Nagyjából három óra elteltével előttünk termett a leírások alapján várt, ám mégis meglepő ratrakolt sztráda. Mivel ide ér fel a Jungfraubahn, ami a magas jegyárak ellenére is meglehetősen népszerű a "kulturisták" körében, muszáj volt kiépíteni a helyszínt mindenféle kényelemmel, hiszen csak a gleccserért miért jönnének fel a kíani turistacsoportok?! A hegy gyomrába vájt múzeumkomplexum, a svájci óra-üzlet és szuvenírbolt, a gleccser fölötti panorámaétterem, a Jungfraura néző kávézó, a mini gleccserszánkópálya futószalagos felvonóval, a 30 méteres kifeszített drótkötél-csúszópálya, na az már valami... Hiába, a népszerűségnek túloldala is van. Immár hágóvas és kötél nélkül, kéz a kézben sétáltunk a nyelvtörő nevű Mönchsjochhüttéig a "körúton", a derékkivillantós felsőben-balerinacipőben botladozó távolkeleti kislányok és kalapos-napszemüveges, hiperszuper fényképezőgépekkel felvértezett fiúik között. Igyekeztünk se nem sírni, se nem nevetni a látottakon, pókerarccal léptünk be a házba.

Innen a Mönch-öt terveztük ostromolni a normál úton (PD+). Még előttünk volt a fél délután, ezért elsétáltunk a beszálláshoz, ami a háztól kb 10 percre található. Befizettünk a félpanzióra, jött is a háromfogásos vacsi, meg a büféreggeli és Marschtee, reggel 7 körül már a beszállásnál voltunk, ezúttal nem csak szemlélődni. Sajnos az első métereken akadtak gondjaim a tegnapi napsütésben felolvadt, majd éjjel jéggé fagyott vékony bevonattal a sziklákon, és a hágóvasas sziklamászás is szokatlan volt. Szerencsére az első nehézségeken átlendülve a lelki holtpontot is letudtam aznapra. A laposabb-meredekebb hógerinceket, a II-es sziklamászásokat később viszonylag könnyedén vettem. Legtöbb helyen kötél nélkül haladtunk, hiszen biztosítani nem nagyon volt lehetőség. Bal láb, jobb láb, csákány - és máris dúdoltam egy lendületes dalt, hogy ki ne essek a ritmusból :) Az utolsó hólejtő egy meredek balra kanyarral indul, itt szerencsére vaspóznákra lehet köztest akasztani, ha valaki igényli (naná!). Azután egy keskeny, de nem meredek, jól kitaposott gerincen egy utolsó lendület, és máris ott voltunk a 4107m-en, a csúcson! Se kereszt, se nagy placc a csúcsfotóhoz, csak egy rejtélyes sárga folt jelölte az út végét...

Körülnéztünk, a panoráma pazar volt! Észak felé alattunk a Kleine Scheidegg-i vasútállomás, Grindelwald, távolabb Interlaken. Jobbra valahol a szörnyű Ogre és a szintén tekintélyes Wetterhorn északi fala, a szikrázóan fehér Ewigschneefäld fölé magasodó Fiescherhorn, mögötte a Finsteraarhorn. Balra az obszervatórium piramisa, a csodaszép Jungfrau, az ikonikus-bámulatos Aletschhorn, az egész Aletsch Gleccser, az Eggishorn pengeéles egyenes gerince, ahonnan indultunk két napja, és a háttérben még a Matterhorn összetéveszthetetlen csúcsa is megörvendeztette a szemünket. Miután mindent jól szemügyre vettünk, sarkon fordultunk és következett a hosszú lemászás. Az átlagos svájci és osztrák alpintempótól jócskán elmaradva, de azért kora délután ismét a házban voltunk. Gondoltuk, átváltozunk egy kicsit szemlélődő turistává, és lesétáltunk az obszervatórimhoz, megnézni, mi minden csoda várja ott a vonattal érkező tömeget. Lifttel felszáguldottunk a kilátóba, ahol az egyetlen, túrához öltözött, bakancsos család rögtön megszólított minket, hogy készítsünk róluk fényképet - magyarok voltak.

Elidőztünk egy kicsit a hegy gyomrában kialakított "látványosságok" bejárásával, közben azt vettük észre, hogy eltűntek az emberek: lement az utolsó vonat. Végre a maga nyugalmát is élvezhettük a helynek, és a naplementében vöröslő táj szépséges kulisszái között sétáltunk fel a Hüttéhez. Ádám estére lázasnak érezte magát, elképzelhető, hogy napszúrást kapott (vagy kimerült volt a kialvatlanságtól, ugyanis a szobánkban egy osztrák nő egész éjjel úgy horkolt, hogy rajta kívül senki nem aludt...). Nekem pedig az elszántságom ment szabadságra (lehet, hasonló okból), ezért hosszas tanakodás után másnapra visszavonulót rendeltünk el az újabb csúcstámadás helyett. Javasoltam, hogy egy nap alatt szaladjunk le az Eggishorn-ig, illetve még tovább, a középső felvonóállomásig, és az utolsó kabinnal térjünk vissza Fiesch-be. Nos a terv megvalósult, a végén elég szűkösen (6 perccel zárás előtt értünk a felvonóhoz).

A Jungfraufirn-en hipp-hopp túl voltunk, na de a Konkordiaplatz tartogatott számunkra némi meglepetést... Hatalmas hasadékok, melyeket átlépni, átugrani, vagy 30-40m-es kitérővel kerülgetni kellett. Fárasztó volt a labirintusban az útkeresés, a folyamatos döntéshozatal: jobbra vagy balra kerüljük, vagy esetleg ugorjuk-e át? Magunkat motiválva és szórakoztatva a Mönchsjochhüttétől egészen a kiszállásig megszámoltuk a hasadékokat (csak azokat, amik kizökkentettek a normál lépésritmusból). A végeredmény 526, ebből több mint 400 a Konkordiától a kiszállásig! Nem csekély összeg ez nekem, aki mindeddig nem volt nagy barátságban a gleccserekkel. Úgy hiszem, ezt az Óriást ezúttal sikerült megszelidítenem :)

A Mozgó Alaptábor hűségesen várt minket a rejtekhelyén, visszatértünk a Reckingen-i kempingünkbe, és másnap az északi falakat is szemügyre vettük Grindelwald-ból. Ezután búcsút intettünk Svájcnak és a négyezres hegyeknek. Utolsó állomásunk Ötztal volt, estére már a Kanuertal-i út szélén ért minket az éjszaka.

Fotóalbum a túráról