Aletsch gleccsertúra és Mönch

A Nagy Gleccseren át a Szerzetes feje búbjáig

Utazásunk harmadik állomásaként a nyárból a télbe értünk. A Rhone folyó partján eltöltött kempinges éjszaka után felkerekedtünk, s Fiesch-ben a felvonóval felutaztunk az Eggishorn kilátójához. Innen elvileg csodás kilátás nyílik az Aletsch Gleccserre. Nos, elvileg. Tiszta időben bizonyosan. A mi túranapunkon azonban földig értek a felhők, a kilátóponton szitált a köd, és mindenki igyekezett menedéket keresni vagy levonulni a szeles hegytetőről. Szerencsére nekünk ez nem az úticél, hanem a start volt, hiszen nem csak látni, hanem érinteni is akartuk a nagy jeget!

Mai tervünk szerint este már a Konkordia Hüttében alszunk. Ezt pár órás gleccsersétával lehet elérni. Kis bizonytalanság után (a Hüttéhez vezető út nyilván nem volt kitáblázva, s a térkép is kissé félrevezető volt) végül felkerültek a hágóvasak, és a megfelelő helyen "beszálltunk" az útba. A szürke időjárás előbb csak a kilátást zavarta, később szél is kerekedett, úgyhogy magunkra vettük a kabátot, sapkát, kesztyűt is. 3-4 órás hasadék-kerülgetéssel tarkított gyaloglás után pusztán ráérzésre kiharántoltunk a gleccserfolyam szélére, hogy megleljük a hegyoldalban a házhoz vezető meredek, köves ösvényszerűséget. Ádám csakhamar kiszúrt egy rövidke alumínium létrát, úgyhogy innen már könnyű volt, célegyenesbe kerültünk. Csupán az egykori gleccserszint széléig kellett felkapaszkodnunk (mintegy 150m!) a kitaposott, néhol kábellel és létrákkal kiépített úton. Itt már nem kockáztattunk, előzőleg foglaltunk magunknak helyet. Ez a ház központi helyen áll, a Konkordiaplatz-ról több három-négyezres csúcsot lehet elérni, ezért valószínűleg elég népszerű. Persze a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt teltház, így nem okozott gondot a másnapi kényszerpihenőnap miatti újabb éjszakára az elhelyezésünk :) Olyan ramaty idő volt (köd, szél, eső, hó, majd mindezek kombinációja), hogy a házból csak a mosdóig jártunk ki, egyébként ki se dugtuk az orrunkat a meleg étkezőből. Olvasással, kártyázással, macska- és kutyasimogatással ütöttük agyon az üres órákat.

Késő délután javulni látszott a helyzet, s másnapra határozottan szép időt jósoltak. Nehéz volt elhinni, de reggelre tényleg eltűntek a viharfelhők. A ház északi oldala alatt a meredek sziklán szerpentinező mintegy 430 lépcsőfokos óriáslétrán ereszkedünk le a gleccser szélére, s csakhamar szikrázó napsütésben tapostuk a friss, buckás-szélfútta havat. A Jungfraufirn hasadékok szempontjából sokkal barátságosabb, mint az Aletsch lenti része: hóval takart, a rések is kisebbek, és halvány nyomok is látszódtak. Cserébe kicsit több szintet kell leküzdeni a Jungfraujoch-ig. A Jungfrau, a Joch és az obszervatórium piramisa szinte az indulástól végig látható volt, ami elég bosszantó tud lenni, ha annyira oda akarsz már érni :) Nagyjából három óra elteltével előttünk termett a leírások alapján várt, ám mégis meglepő ratrakolt sztráda. Mivel ide ér fel a Jungfraubahn, ami a magas jegyárak ellenére is meglehetősen népszerű a "kulturisták" körében, muszáj volt kiépíteni a helyszínt mindenféle kényelemmel, hiszen csak a gleccserért miért jönnének fel a kíani turistacsoportok?! A hegy gyomrába vájt múzeumkomplexum, a svájci óra-üzlet és szuvenírbolt, a gleccser fölötti panorámaétterem, a Jungfraura néző kávézó, a mini gleccserszánkópálya futószalagos felvonóval, a 30 méteres kifeszített drótkötél-csúszópálya, na az már valami... Hiába, a népszerűségnek túloldala is van. Immár hágóvas és kötél nélkül, kéz a kézben sétáltunk a nyelvtörő nevű Mönchsjochhüttéig a "körúton", a derékkivillantós felsőben-balerinacipőben botladozó távolkeleti kislányok és kalapos-napszemüveges, hiperszuper fényképezőgépekkel felvértezett fiúik között. Igyekeztünk se nem sírni, se nem nevetni a látottakon, pókerarccal léptünk be a házba.

Innen a Mönch-öt terveztük ostromolni a normál úton (PD+). Még előttünk volt a fél délután, ezért elsétáltunk a beszálláshoz, ami a háztól kb 10 percre található. Befizettünk a félpanzióra, jött is a háromfogásos vacsi, meg a büféreggeli és Marschtee, reggel 7 körül már a beszállásnál voltunk, ezúttal nem csak szemlélődni. Sajnos az első métereken akadtak gondjaim a tegnapi napsütésben felolvadt, majd éjjel jéggé fagyott vékony bevonattal a sziklákon, és a hágóvasas sziklamászás is szokatlan volt. Szerencsére az első nehézségeken átlendülve a lelki holtpontot is letudtam aznapra. A laposabb-meredekebb hógerinceket, a II-es sziklamászásokat később viszonylag könnyedén vettem. Legtöbb helyen kötél nélkül haladtunk, hiszen biztosítani nem nagyon volt lehetőség. Bal láb, jobb láb, csákány - és máris dúdoltam egy lendületes dalt, hogy ki ne essek a ritmusból :) Az utolsó hólejtő egy meredek balra kanyarral indul, itt szerencsére vaspóznákra lehet köztest akasztani, ha valaki igényli (naná!). Azután egy keskeny, de nem meredek, jól kitaposott gerincen egy utolsó lendület, és máris ott voltunk a 4107m-en, a csúcson! Se kereszt, se nagy placc a csúcsfotóhoz, csak egy rejtélyes sárga folt jelölte az út végét...

Körülnéztünk, a panoráma pazar volt! Észak felé alattunk a Kleine Scheidegg-i vasútállomás, Grindelwald, távolabb Interlaken. Jobbra valahol a szörnyű Ogre és a szintén tekintélyes Wetterhorn északi fala, a szikrázóan fehér Ewigschneefäld fölé magasodó Fiescherhorn, mögötte a Finsteraarhorn. Balra az obszervatórium piramisa, a csodaszép Jungfrau, az ikonikus-bámulatos Aletschhorn, az egész Aletsch Gleccser, az Eggishorn pengeéles egyenes gerince, ahonnan indultunk két napja, és a háttérben még a Matterhorn összetéveszthetetlen csúcsa is megörvendeztette a szemünket. Miután mindent jól szemügyre vettünk, sarkon fordultunk és következett a hosszú lemászás. Az átlagos svájci és osztrák alpintempótól jócskán elmaradva, de azért kora délután ismét a házban voltunk. Gondoltuk, átváltozunk egy kicsit szemlélődő turistává, és lesétáltunk az obszervatórimhoz, megnézni, mi minden csoda várja ott a vonattal érkező tömeget. Lifttel felszáguldottunk a kilátóba, ahol az egyetlen, túrához öltözött, bakancsos család rögtön megszólított minket, hogy készítsünk róluk fényképet - magyarok voltak.

Elidőztünk egy kicsit a hegy gyomrában kialakított "látványosságok" bejárásával, közben azt vettük észre, hogy eltűntek az emberek: lement az utolsó vonat. Végre a maga nyugalmát is élvezhettük a helynek, és a naplementében vöröslő táj szépséges kulisszái között sétáltunk fel a Hüttéhez. Ádám estére lázasnak érezte magát, elképzelhető, hogy napszúrást kapott (vagy kimerült volt a kialvatlanságtól, ugyanis a szobánkban egy osztrák nő egész éjjel úgy horkolt, hogy rajta kívül senki nem aludt...). Nekem pedig az elszántságom ment szabadságra (lehet, hasonló okból), ezért hosszas tanakodás után másnapra visszavonulót rendeltünk el az újabb csúcstámadás helyett. Javasoltam, hogy egy nap alatt szaladjunk le az Eggishorn-ig, illetve még tovább, a középső felvonóállomásig, és az utolsó kabinnal térjünk vissza Fiesch-be. Nos a terv megvalósult, a végén elég szűkösen (6 perccel zárás előtt értünk a felvonóhoz).

A Jungfraufirn-en hipp-hopp túl voltunk, na de a Konkordiaplatz tartogatott számunkra némi meglepetést... Hatalmas hasadékok, melyeket átlépni, átugrani, vagy 30-40m-es kitérővel kerülgetni kellett. Fárasztó volt a labirintusban az útkeresés, a folyamatos döntéshozatal: jobbra vagy balra kerüljük, vagy esetleg ugorjuk-e át? Magunkat motiválva és szórakoztatva a Mönchsjochhüttétől egészen a kiszállásig megszámoltuk a hasadékokat (csak azokat, amik kizökkentettek a normál lépésritmusból). A végeredmény 526, ebből több mint 400 a Konkordiától a kiszállásig! Nem csekély összeg ez nekem, aki mindeddig nem volt nagy barátságban a gleccserekkel. Úgy hiszem, ezt az Óriást ezúttal sikerült megszelidítenem :)

A Mozgó Alaptábor hűségesen várt minket a rejtekhelyén, visszatértünk a Reckingen-i kempingünkbe, és másnap az északi falakat is szemügyre vettük Grindelwald-ból. Ezután búcsút intettünk Svájcnak és a négyezres hegyeknek. Utolsó állomásunk Ötztal volt, estére már a Kanuertal-i út szélén ért minket az éjszaka.

Fotóalbum a túráról

Salbitschijen - második találkozás a háromgerincű heggyel

Történt egyszer, még 2008-ban, hogy volt szerencsém "Európa legszebb gerincútját" megmászni Zolival (beszámoló). Akkor a kedvezőtlen időjárás miatt későn szálltunk be, s emiatt az "i" pontjáról le kellett mondanunk. Az utolsó standba este 10 órakor csattintott csavaros eléggé egyértelművé tette számunkra a döntést: a csúcstű ezúttal kimarad, irány a ház. Nos, ez a bizonyos Gipfelnadel azóta sem hagy nyugodni. A fejembe vettem, hogy visszatérek, és egy másik gerincen (még jó, hogy három is van) felmászom és feljutok a tű tetejére! Az idei nyár éppen ideális időpontnak tűnt ehhez a túrához (is).

Miután magunk mögött hagytuk a Zsigmondy csúcsot és Zillertal-t, meg sem álltunk Svájc közepéig, Uri tartományig. Itt az Urner-tó partján egy kis kempingben ideiglenes tábort vertünk, egy tóban úszás, egy éjszakázás és egy zuhanyzás erejéig. Másnap reggel irány Göschenen! A már ismerős parkolóban elhelyeztük a Mozgó Alaptábort, felmálháztuk magunkat és elindultunk a teherfelvonóhoz, ami az út feléig kb 5 Frankért felröpíti a hátizsákokat. No igen, de a híres tájékozódó és emlékező képességemben itt sem csalódtam: a teherfelvonó a parkoló mellett volt, én pedig nyílegyenesen a Salbit Hütte felé vezető ösvényt vettem célba. Eleinte Ádám még hitt nekem, hogy mindjárt itt lesz a lift alsó állomása, de hamar beláttam, hogy a tévedésem most egy hosszú, cipekedős gyaloglást eredményez. Szerencse, hogy olyan sportosak és erősek vagyunk, hogy szinte meg se kottyant :)

A röpke 2 és fél óra séta után végre előttünk a Hütte! Foglalásunk persze nem volt, de lett azért hol aludjunk. Öt éve a fáskamrában kaptunk helyet, most pedig egészen a Winterraum-ig bejutottunk :) Nagy lendületünk a kiszemelt Ostgrat aljáig repített minket, hogy szemügyre vegyük a beszállást. Szívmelengető volt újra látni ezt a hatalmas gránitpiramist, az égbeszökő tornyokkal tűzdelt déli gerinccel, már szinte izzadt a tenyerem a másnapi csúcstű-mászás miatt. A beszállás meglett, így visszatértünk vacsizni a házba. Beatrice, a házinéni mindenkit figyelmeztetett a másnapi viharos-esős időjárásra, úgyhogy B-tervként a Paralleler Ostgrat-ot néztük ki, ami egy rövidebb út a keleti gerinc mellett. Végül a ködös-felhős idő csak egy kis gyalogtúrát engedélyezett nekünk a hegyoldalban. Megcsodáltuk a 2009-ben épített Salbitbrücke-t, ami egy 90m-es függőhíd a déli és nyugati gerinc között, és elsétáltunk a Höhenberg-i Kereszthez, ahonnan szép kilátás nyílik (ha nem lett volna felhős) a völgy felé. Végül nem esett az eső, de azzal vigasztaltuk magunkat az elvesztegetett nap miatt, hogy a csúcsfotók ilyen időben nem mutatnak jól, és amúgy sem árt egy pihenőnap, hiszen nyaralni jöttünk vagy mifene :)

Másnap, július 25-én nekivágtunk az útnak. A házból szinte mindenki a déli vagy a nyugati gerincet vette célba, mi voltunk az egyetlen parti a keleti gerincen. Ez a magány plusz romantikát és szépséget adott az utunknak, no meg az útkeresés nemes feladatát. A beszállást a már kijárt ösvényen gyorsan elértük, s már kezdődhetett is a 21 kötélhosszas móka! A nehézség nem olyan kompakt 4-5-ös, mint a déli nagytesónál, több hossz csak 3-as, de szinte végig csodaszép stabil kőzeten mászhat a nagyérdemű. Még a könnyebb részeken is találtunk mindig nitteket, szögeket, persze azért nem olyan sűrűségben, mint Hohe Wand útjaiban. A kulcs egy 5a-ra számozott "steile Kante", persze kiharcoltam, hogy az enyém legyen. Olyan szépséges volt, hogy hangosan ujjongtam, örömömben kiáltottam is párat, s kissé zokon vettem, amikor felértem a standba, hogy már vége is! Feljebb következett még egy 5a hossz, hasonló szépségekkel, de a 4-es részekre se volt panaszunk.

Egy helyen, a második ereszkedés után - mert hogy két rövid ereszkedés is tarkítja a mászást - sajnos pár lépéssel többet mentünk balra, s egy fél kötélhosszt elvesztettünk az útból, de szerencsére hamar visszataláltunk a következő standba. Ez valahol a 15-16. kötélhosszban történt, valószínűleg itt volt a holtpontunk. Ezután azonban minden flottul haladt tovább. A kiszállásnál kicsi keresgélés után megleltük a normál utat, amin háromnegyed óra alatt fel lehet kapaszkodni a csúcsig. Az utolsó métereken már nagyon kalapált a szívem, na nem a magasság miatt, hiszen a csúcs épp nem éri el a háromezret, hanem a nagy találkozás miatt.

Végre megpillantottam Őt! Egy kb 15 méteres gránittű, tövében csúcskönyv és stand. Nem is bírtam magammal, rögtön bekötözködtem, Ádám kistandolt és már indultam is. Ötösért adják, az éles-peremes oldalán piaz technikával lehet feljutni. A stand felett 3 méterrel van egy szög, egy fura fellépés előtt, aztán nincs több akasztás, de ott már olyan erős volt a csúcsmágnes, hogy talán észre se vettem volna a nitteket :) Pikk-pakk fent találtam magam a tetején, talpam alatt a sziklatű, a hegy nyugati, déli, és keleti gerince, a szomszédos völgyek gleccseralakította kopársága és zöld mezői, a Hütte, a függőhíd, lejjebb pedig a parányi falvak. Felbiztosítottam Ádámot, aki gyorsan le is ereszkedett, mondván, hogy szédületes a látvány, és amúgy is egyszemélyes a hely.

Én vártam kicsit, mert hát carpe diem meg minden, és végül az áthajló oldalon dobtam le a kötelemet, hogy ott ereszkedjek a semmi fölött. A nyugati gerincet mászó parti másodmászója épp ott haladt el alattam, s felkiáltott: "ein Geschenk vom Himmel" (egy ajándék az égből)! Nagyon boldog voltam, valószínűleg fülig ért a szám. Bejegyeztük a sikeres csúcsmászásunkat a könyvbe, és lassan elindultunk lefelé, előbb sziklás-mászogatós terepen, majd hólejtőn, aztán a kuloárban. Fejlámpára nem volt szükség, és még vacsorát is kaptunk a házban! Fáradtan, de mosolyogva aludtam el.

Levezető kalandnak 26-án beszálltunk a Paralleler Ostgrat-ba, mert az idő a tegnapinál is szebb volt: sehol egy felhő, szikrázó napsütés, kék ég. Az első öt kötélhossz tömör gyönyör: 4-5-ös éles gerinc, csodás stabil grániton, jó biztosítottsággal.

Aztán következett egy hosszú sétaterep, amiben sikerült eléggé elkavarnunk, s habár rátaláltunk még egy kötélhosszra, de kettőt sajnos teljesen elvesztettünk. Így vagy úgy a kiszálló stand azért meglett, és a lejöveteli út a már ismerős terepen vezetett. Este a Hüttében a háziak kisfia, Jonas lejegyzetelt néhány magyar szót (iskolai házi feladat), s mindannyian derültünk a papírra vetett "BD", azaz BuDapest rövidítésén, ami egy vicces megjegyzés szerint Berg-Deutsch is lehetne :) Másnap reggel elbúcsúztunk, s a parkolóban egy rögtönzött visszapillantótükör szerelés (nagy volt a tehénforgalom, és kicsi az autók közötti hely), és a patakban egy cipőtalpmosás (a tehén mást is hagyott a földön) után újra mozgásba lendült az Alaptáborunk, ezúttal a Nagy Gleccsert vettük célba. Folytatás következik!

Fotóalbum a Salbitschijenről

A Zsigmondy fivérek nyomában

Már egy ideje szemeztem ezzel a Zillertal-i háromezres csúccsal. Egyrészt a cápauszony formája igen megkapó, másrészt melyik magyar hegymászó szívét ne dobogtatná meg a gondolat, hogy egy olyan hegy tetején álljon, melyet először magyar srácok bakancsai érintettek! Tovább nem is tudtam ellenállni a hívogatásnak, júliusban, kéthetes "nyaralásunk" első állomásaként rögtön Ginzling-et kódoltuk be a fejünkbe épített GPS-be :)

A Breitlahner fogadó fizetős parkolójában elintéztük az anyagiakat a parkolóőrrel, aztán felvettük a nyúlcipőt (azaz Bergschuhe-t), hiszen tudtuk, hogy a Berliner Hüttéig nem kevesebb, mint 800 méter szintet kell leküzdenünk, a kalauz szerint kb 3 órás caplatással. Elhaladva az útbaeső két másik Hütte mellett (majdnem elcsábultunk egy pihenőre a hangulatos teraszon), még sötétedés előtt felértünk a házhoz. Akarom mondani várkastélyhoz! Az előcsarnok és az étkező pompás faragott-intarziás fával burkolt tágas helyiség, csak tátottuk a szánkat, ilyen luxust hegyen még nem pipáltunk! A recepciós néni kerített nekünk két matracot egy szobában, mert hogy foglalásunk az persze nem volt :) De mindig bízunk a Hüttenwart jóindulatában és a mottóban, miszerint "hely mindig akad még két embernek".
A Berliner Hütte olyan mint egy kis falucska a hegyek között. Már távolról is feltűnik tekintélyes mérete, közelebb érve pedig egyértelműen látszik, hogy időről időre bővítették, több házikót építettek össze. Ettől az egész egy labirintussá vált, melyet a fent említett előcsarnok köt össze. Körben zöld rétek, patakok, feljebb pedig gleccserek és sziklás-havas csúcsok alkotják a díszletet. Mi mindezekben csak másnap gyönyörködtünk, lefelé jövet a csúcsról.

Kora reggel indultunk útnak, a beszállásig újabb három órás, 870 m szintemelkedéses gyaloglás várt ránk. A zöldellő mezőket hamarosan felváltották a sziklás havas lejtők, közben a Schwarzsee sötétszürke víztükre volt a határ a két "stílus" között. A felhők jöttek-mentek az égen, de nem siettünk, tudtuk, hogy stabil jó idő várható. A Zsigmondy-csúcs kopár sziklatömege közben többször kikandikált a völgy felett, s szép lassan, de egyre közelebb kerültünk hozzá. Egy osztrák parti megelőzött minket az utolsó meredek hólejtőn, majd a beszállásnál összegyűlt egy jó hangulatú nemzetközi társaság: még két osztrák, két orosz, három német. Mászócipőt vittünk ugyan magunkkal, mert hát sose lehet tudni, de számítottunk rá, hogy valószínűleg nem lesz rá szükség, s így is lett, végig bakancs maradt a lábunkon. A normál út nem nehéz, I-II-es, egy helyen III. Az utolsó két hossz kivételével szinkronban másztunk, ahogy a többiek is. A kőzet viszonylag stabil, szép gneisz, igény szerint lehetett biztosítani, akadt egy-két nitt és szög is. Elég gyorsan felértünk a csúcsra, s épp a panorámát csodáltam, mikor felért a német lány is, s felsóhajtott: ilyen hosszú beszállás és ilyen rövid mászás... Na igen, pont erre gondoltam én is, ugyanis a sziklán mindössze 180m a szintkülönbség, ami elhanyagolható a parkolótól megtett szinthez képest.

Csúcsfotó, csúcs-csoki, csúcs-pihi után szedelőzködött mindeki lefelé. Ugyanazon az úton kell lemászni, csak a hosszú traverz helyett van két ereszkedés a meredek falon. Lendületesen haladtunk, hamarosan a beszállásnál találtuk magunkat, ahol visszaöltöztünk hegyi túrázókká és felelevenítettük a bakancssítudásunkat :) Most már igazán nem szorított az idő, és a felhők is elvonultak a szomszédos völgyek fölé, így hát vadul kattogtattuk a fényképezőgépet és tekergettük a fejünket mindenfelé, amerre csak hegyeket láttunk!

A délutáni napsütést kihasználva a Hütte melleti puha fövenyen ejtőztünk, majd másnap reggel visszatértünk a "Mozgó Alaptáborhoz", mely Svájc kellős közepére repített minket, de ez már egy másik történet!

Fotógaléria

Svájci vakáció '13

A nyári vakációnkat ismét a hegyekben töltöttük (hol máshol?), mégpedig az Alpokban.
- Megmásztuk a Zsigmondy csúcsot, ami egy szép háromezres sziklaszirt, amire csak mászással (nem nehéz) lehet feljutni, és a Zsigmondy testvérek mászták meg először;
- Felmásztunk a Salbitschijenre (a déli gerincen), ami egy gyönyörő gránitcsúcs Svájcban, és sikerült feljutnunk a csúcstűre is, ami E nagy vágya (adóssága) volt;
- Végigmentünk Európa leghosszabb gleccserén (oda-vissza), és megmásztuk a Mönch-öt, egy négyezrest a Jungrau mellet.