Már egy ideje szemeztem ezzel a Zillertal-i háromezres csúccsal. Egyrészt a cápauszony formája igen megkapó, másrészt melyik magyar hegymászó szívét ne dobogtatná meg a gondolat, hogy egy olyan hegy tetején álljon, melyet először magyar srácok bakancsai érintettek! Tovább nem is tudtam ellenállni a hívogatásnak, júliusban, kéthetes "nyaralásunk" első állomásaként rögtön Ginzling-et kódoltuk be a fejünkbe épített GPS-be :)
A Breitlahner fogadó fizetős parkolójában elintéztük az anyagiakat a parkolóőrrel, aztán felvettük a nyúlcipőt (azaz Bergschuhe-t), hiszen tudtuk, hogy a Berliner Hüttéig nem kevesebb, mint 800 méter szintet kell leküzdenünk, a kalauz szerint kb 3 órás caplatással. Elhaladva az útbaeső két másik Hütte mellett (majdnem elcsábultunk egy pihenőre a hangulatos teraszon), még sötétedés előtt felértünk a házhoz. Akarom mondani várkastélyhoz! Az előcsarnok és az étkező pompás faragott-intarziás fával burkolt tágas helyiség, csak tátottuk a szánkat, ilyen luxust hegyen még nem pipáltunk! A recepciós néni kerített nekünk két matracot egy szobában, mert hogy foglalásunk az persze nem volt :) De mindig bízunk a Hüttenwart jóindulatában és a mottóban, miszerint "hely mindig akad még két embernek".
A Berliner Hütte olyan mint egy kis falucska a hegyek között. Már távolról is feltűnik tekintélyes mérete, közelebb érve pedig egyértelműen látszik, hogy időről időre bővítették, több házikót építettek össze. Ettől az egész egy labirintussá vált, melyet a fent említett előcsarnok köt össze. Körben zöld rétek, patakok, feljebb pedig gleccserek és sziklás-havas csúcsok alkotják a díszletet. Mi mindezekben csak másnap gyönyörködtünk, lefelé jövet a csúcsról.
Kora reggel indultunk útnak, a beszállásig újabb három órás, 870 m szintemelkedéses gyaloglás várt ránk. A zöldellő mezőket hamarosan felváltották a sziklás havas lejtők, közben a Schwarzsee sötétszürke víztükre volt a határ a két "stílus" között. A felhők jöttek-mentek az égen, de nem siettünk, tudtuk, hogy stabil jó idő várható. A Zsigmondy-csúcs kopár sziklatömege közben többször kikandikált a völgy felett, s szép lassan, de egyre közelebb kerültünk hozzá. Egy osztrák parti megelőzött minket az utolsó meredek hólejtőn, majd a beszállásnál összegyűlt egy jó hangulatú nemzetközi társaság: még két osztrák, két orosz, három német. Mászócipőt vittünk ugyan magunkkal, mert hát sose lehet tudni, de számítottunk rá, hogy valószínűleg nem lesz rá szükség, s így is lett, végig bakancs maradt a lábunkon. A normál út nem nehéz, I-II-es, egy helyen III. Az utolsó két hossz kivételével szinkronban másztunk, ahogy a többiek is. A kőzet viszonylag stabil, szép gneisz, igény szerint lehetett biztosítani, akadt egy-két nitt és szög is. Elég gyorsan felértünk a csúcsra, s épp a panorámát csodáltam, mikor felért a német lány is, s felsóhajtott: ilyen hosszú beszállás és ilyen rövid mászás... Na igen, pont erre gondoltam én is, ugyanis a sziklán mindössze 180m a szintkülönbség, ami elhanyagolható a parkolótól megtett szinthez képest.
Csúcsfotó, csúcs-csoki, csúcs-pihi után szedelőzködött mindeki lefelé. Ugyanazon az úton kell lemászni, csak a hosszú traverz helyett van két ereszkedés a meredek falon. Lendületesen haladtunk, hamarosan a beszállásnál találtuk magunkat, ahol visszaöltöztünk hegyi túrázókká és felelevenítettük a bakancssítudásunkat :) Most már igazán nem szorított az idő, és a felhők is elvonultak a szomszédos völgyek fölé, így hát vadul kattogtattuk a fényképezőgépet és tekergettük a fejünket mindenfelé, amerre csak hegyeket láttunk!
A délutáni napsütést kihasználva a Hütte melleti puha fövenyen ejtőztünk, majd másnap reggel visszatértünk a "Mozgó Alaptáborhoz", mely Svájc kellős közepére repített minket, de ez már egy másik történet!
Fotógaléria
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése